3. fejezet: A valóság peremén

Drága olvasók! 
Nagyon, nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a részt, de egyszerűen nem volt időm. Nagyon összejöttek dolgok, és csak most volt időm. De itt van, és jó olvasást kívánok hozzá.
Remélem tetszeni fog! xx

Alana

   Mivel tegnap kihagytuk Stephenivel az edzést magam sétálhattam haza. Az én kis Porche 911-em újan parkol a garázsban. Párszor indíthatták be a motorját. Ma viszont, hogy reggel nem Nickyvel mentem, elővettem a kicsikét. Tavaly küldték anyáék a születésnapomra Németországból. Reggel mikor felkeltem boldogan vettem észre, hogy az ujjam kezd gyógyulni. Már nem volt annyira marcangolt kinézetű. Kinyitottam a gardróbom és elővettem a szoknyámat a szokásos zakóval. Alá pedig egy piros pántost vettem. A hajamat bekötöttem a piros szalaggal és indulhattam is. Becca lent várt a reggelivel. 
   - Szia, ma lehet, hogy nem leszek, otthon mikor hazaérsz - köszöntött a reggeli pizsamájában. Egy pohár kávét nyomott a kezembe. Elvettem tőle és leültem a bárszékre. Belekortyoltam a feketekávéba és letettem az asztalra. Becca az ujjamat méregette. Gyorsan elkaptam az asztalról és az ölembe temettem a kezem. Felnézett rám és csak elmosolyodott. 
   - Hova mész? Talán randid lesz, Mr. azt hiszem minden csaj az enyém lehettel - forgattam a szemeim. 
   - Nem. Billynek totálisan örökre vége. 
   - Hát örülök neki - mocorogni kezdtem a széken és sistergett valami a jobb zsebemnél. Előhúztam a papírt és a tenyerembe temettem. Nathan telefonszáma volt az. 
   - Én most megyek - ugortam fel az asztaltól. A vállamra tettem a táskámat és a garázs felé siettem. Megnyomtam egy gombot, mire a garázsajtó felnyitódott. Az autóm fehér vászonnal volt letakarva. Lehúztam róla és megsimítottam a csillogó karosszériát. Beültem a vezető ülésre és beindítottam a kocsit. Hangos dübörgéssel indult be. Benyomtam a rádiót és feltekertem a maximumra. Nézhet csak Nick, és azok is akik szokásosan reggelente minket bámulnak. 
  Az iskolához érve már a kocsiból láttam, hogy mindenki figyel. Beparkoltam Nick helyére és kiszálltam a kocsiból. Becsaptam az ajtót és el akartam indulni, amikor Nick kocsija hajtott be a parkolóba. A szokásos helyre szándékozott állni, ám most ott én parkoltam. Megállt a kocsijával és kérdőn nézett rám. Talán azt várta, hogy behuppanok és félreállok? 
   - Bocsika, de ez a hely foglalt - vontam meg a vállamat, majd elindultam be a kapunk. Most mindenki mutogatva nevetett Nickre. Volt még pár ilyen kis trükk a tarsolyomban, ha esetleg meg akarna alázni valamivel. Stephenivel a szekrényemnél találkoztam. Karba font kézzel várt rám. A rövid egyenesre vasalt szőke haja illett a modell, sovány alakjához. A bőre hihetetlenül fehér volt. Még az a kis napsütést sem szívja be a bőre, ami néha-néha előbukkan Wintertonban. 
   - Miért nem hívtál fel, hogy nem Nickkel jössz? 
   - Honnan tudod, hogy nem vele jöttem? - kérdeztem résnyire húzott szemekkel. 
   - Az ablakok - mutatott a hatalmas ablakokra a szekrények mögött. 
   - Azt hiszem a tegnapi dolog egyenlő volt egy szakítással. 
  - Alana én melletted állok, de ugye tudod, hogy akkor nem lehetsz te a legmenőbb csajszi tovább. Nicket ismerve beszerzi magának a két üres fejő libát és annyi. Új királynőt hirdetünk. 
   - Megérdemelné őket - ezzel becsaptam a szekrényajtót és elindultunk órára. A francia tanterem felé vettük az irányt. Mikor felértünk a lépcsőn még láttam, hogy Miss Riley a női mosdóba igyekszik. Ráérősen a terembe ballagtunk és beléptünk. Stephenivel ugyanaz az órarendünk, ugyanis minden évben együtt vesszük fel a tárgyakat. A teremben meglepetésemre ott ült Nathan, Daniel és Robin is. Nem gondoltam volna, hogy jelentkeznek emelt szintű franciára. 
  Leültünk a szokásos helyünkre, a hátsó padba. Előrakodtam és türelmesen vártam a tanárnőt. Kicsit sem rejtette el a három fiú a bámulást. Mocorogni kezdtem a széken, mivel kényelmetlenül éreztem magam a pillantásuktól. Nathanra néztem, aki csak kacsintott egyet. Végigmértem alaposan és rájöttem, hogy mi olyan furcsa rajta azon kívül, hogy erősen megüti az év Winterton pasija címet. Nem volt rajta egyenruha. Furcsa. 
  Miss Riley végül belépett a terembe egy kapcsolóval a kezében. Hirdetés lesz. Megnyomta a kapcsolót és a suli TV bekapcsolt. A titkárnő jelent meg rajta jegyzetekkel a kezében. Megköszörülte a torkát és belekezdett a hírekbe. Nem nagyon figyeltem oda, ám egy hír igencsak érdekesnek bizonyult. 
   - Az igazgató úrnak sürgősen el kellett utaznia, így ma érkezett meg a helyettese. Pár hétig Mr. Cudner fogja az iskolánkat vezetni. Kérlek, titeket fogadjátok szeretettel - a titkárnő elállt a képből és egy harminc év körüli fickó lépett be helyette. Magas volt fekete hajú és öltönyt viselt. A megjelenéséből sugárzott, hogy érti a dolgát. Egészen jóképűnek is mondhatjuk. Kifinomult ízlése észrevehető volt a beszédén is. 
  A képernyőt figyeltem, ahogy mindenki. Mintha az idegen úr kinézete magára vonta mindenki figyelmét. Érdekfeszítő beszéddel készült és rögtön megnyerte a diákok tetszését. Aminek különösképpen örvendezett mindenki, az az egyenruha eltörlése volt. Csak úgy simán eltörölte a hagyományt. 
  Az óra további részében ma kivételesen nem a francia történelemről tanultunk, hanem egy kommunikációt hallgattunk. Mikor kicsöngettek felálltam a székemből és kisétáltam. Jön a szünet. Eszembe sem volt megadni magam és odasétálni Nickékhez. Ehelyett felszegett állal elsétáltam mellettük és kiléptem az udvarra. Ma kivételesen többen gyülekeztek az udvaron, mint máskor. A nap is felsütött. Kint a gyerekek a padokon ülve beszélgettek, zenét hallgattak. 
  Stephenie közölte, hogy elmegy a büfébe valami nassolni valót venni. Én addig leültem az egyik padra és a telefonomon egy SMS-t küldtem Beccának, hogy ma vacsorára lazacot szeretnék enni. A kezembe ejtve a telefont élveztem a napsütést. A szemem sarkából két fekete dzsekire lettem figyelmes. Rögtön odakaptam a fejem és Danielt meg Robint láttam kisétálni a sarok mögül. Egy idős néni sétált át az úton, majd rálépett az iskola területére. Daniel és Robin elkezdtek vitatkozni valamin. Az idős néni egyre csak közeledett és közeledett hozzájuk. Daniel elindult és megfogta a hölgy kezét. Nem voltak olyan messze, hogy ne lássam tisztán őket. Mégis az idős hölgy körvonalai itt-ott elmosódottak voltak. Robin is közelebb jött és eltakarta az egyik oldalról Danielt. Ám nem az én oldalamról. Feljebb ültem a padon, mert fogalmam sem volt mire készülnek. Az idős hölgy megfogta Daniel arcát és elindult. Uram atyám! Bele lépett Daniel testébe és eltűnt. Felugrottam a padról és közelebb akartam lépni. Daniel szeme fehérré változott és fátyolos lett a tekintete. Körbenéztem az udvaron, de senki nem nézte őket. Mintha... mintha ők nem láttak volna semmit. Megindultam feléjük, de megtorpantam. Daniel megrázta a kezeit és újra eredeti formára változott a szeme. Mintha mi sem történt volna vissza indultak a suliba. Nyeltem egy nagyot és követtem őket. Mi a franc volt ez? Biztos vagyok benne, hogy láttam. Vagy megint csak egy hallucináció lenne? Azt hiszem már kezdek megőrülni, hiszen ezek lehetetlen dolgok. 
  Egészen az emeletig követtem őket ott azonban megtorpantam. A legfelső lépcsőfokon álltam és hallgatóztam. Az új igazgató hangját véltem felfedezni. Mély volt és férfias. 
   - Átment? - kérdezte a két fiútól. 
   - Igen uram. Biztonságosan, már csak egyet várunk és több nincs. 
   - Értem. Próbáljátok nem ilyen feltűnő helyen csinálni, nem akarom, hogy kérdezősködjenek. 
   - Megértettük uram - válaszolták egyszerre. 
  Az igazgató sóhajtott egyet és elmosolyodott. 
   - Mondjátok meg a fiamnak, hogy ma időben jöjjön haza. Titeket pedig várunk vacsorára. 
   - Köszönjük a meghívást - az igazgató megveregette a vállukat, majd elindult az ellenkező irányba. Daniel és Robin léptei pedig felém közeledtek. Felléptem az emeletre, mintha csak most jöttem volna és elsétáltam mellettük. Egy perce rám pillantottak, majd lementek a földszintre.     
  Nekidőltem egy oszlopnak és megpróbáltam feldolgozni a hallottakat. Egyenlőre csak a hallottakat, ugyanis a látottak feldolgozására több idő fog kelleni. Próbáltam összerakni a képkockákat, de csak mozaikként jelent meg a fejemben. Valami köze van a tegnapi hallucinációmnak ehhez a dologhoz, biztos vagyok benne. Már csak azt kell kiderítenem, hogy mi is pontosan ez a dolog. A csengő szakította ki a gondolkodásomból. Átsiettem a folyosón és berohantam az osztályba. Leültem a padomba és arra jutottam, hogy megpróbálok egy ideig nem is gondolni erre. Stephenie fordult hátra a székén. Ó basszus biztosan keresett az udvaron. 
   - Hova tűntél? 
   - Csak a mosdóba voltam. 
   - Akkor jó, már azt hittem tréfálkozol. 
   - Nem, nyugi - mondtam neki biztatóan. Valahogy úgy hangzott, mintha magamat biztatnám a nyugalomra. Muszáj ragaszkodnom az épelméjűségembe, mert ezek a dolgok nem valódiak. 
  Nem valódiak - mondta tegnap Nathan. Igen ez lesz a kulcs. Azt is mondta, hogy hívjam fel, ha furcsa dolgokat fogok látni. A további napot általánosan Stephenie oldalán töltöttem, de különösen figyeltem mindenre. Hátha valami, csak egy jel rámutat valami értelmes magyarázatra. Ez nem történt meg. 
  Az utolsó óra után beültem a kocsimba és elhajtottam. Útközben megálltam az üzletben pár nassolni valóért, aztán pedig hazakocsikáztam. A mi házunk különösen kimagasodott a többi közül fehér volt és nagy. A nappalink óriási üvegablakai a szemben lévő erdőre nyíltak. Leparkoltam a ház elé és kinyitottam az ajtót. Becca nem volt otthon, szóval nem porszívózott senki. Nem a szobámba mentem, hanem a nappaliba. Felhúztam a sötétítőket és kinéztem. Az erdő szélen néha látni lehet mókusokat, vagy alkalomadtán őzeket is. Csináltam magamnak egy csésze teát és leültem a fehér bőr kanapéra. Az erdőt néztem, mikor valami megmozdult a fák mögül. Felpattantam és közelebb nyomtam az arcom az ablakhoz. Egy hosszú fekete kabátot viselő csuklyás alak nézett a házra. A kezemből kiesett a tea és a szőnyegen landolt, ami barnára színeződött. Visszanéztem az alakra, aki már nem volt ott. Lenyomtam a nyitóajtót és kiléptem a teraszra. Megkapaszkodtam a korlátnál és nézelődni kezdtem. Sehol nem volt semmi. 
  Felmentem a szobámba és előkaptam a táskámból a telefonom, a szoknyám hátsó zsebéből pedig a cetlit. Beszélek Nathannal és mindennek vége lesz. 
   - Beszélnünk kell - szóltam bele a telefonomba. 
   - Nocsak-nocsak. A vörös szalagos lány. Tudtam, hogy fel fogsz hívni, de nem gondoltam, hogy egy nap után. Nagyobb a vonzerőm, mint gondoltam - mondta nevetve. A szemeimet forgattam és elgondolkodtam azon, hogy mennyi Nathan és Nick féle pasi van a világon. 
   - Nem veszélyes az egészségedre az ekkora arrogancia és beképzeltség? 
   - Hát nem tudom. A pasid is elég hígagyúnak néz ki - hangosan felnevettem és akaratom ellenére, de egyetértettem vele. 
   - Légy a Detty's bárban húsz perc múlva. 
   - De az egy drogtanya. Én nem járok oly... - tiltakoztam a találkahely ellen, de addigra már kinyomta a telefont. Mi bajom lehetne? Stephenie ott lakik abban az utcában, ha minden kötél szakad, hívhatok segítséget. Elmentettem a telefonomban a számát és elkezdtem készülődni. A hajamat leengedtem és kifésültem. A vörös szín a fejem tetején egy helyben gyülekezett, majd a hossza a barna színnel keveredett. Ez volt az eredeti hajszínem. Elég furcsa, de soha eszemben sem volt átfestetni. Felvettem egy vékony pólót az új mellényemmel. Magas sarkú helyett a bakancsomba léptem bele és lesiettem a lépcsőn. Mielőtt még elindultam írtam egy üzenetet Beccának, hogy Stephez megyek. Ha az igazat írom meg neki biztosan utánam jön. 
  Beültem a kocsimba és a Detty's felé vettem az irányt. 

 * 

   Ahogy bekanyarodtam az utcába elővettem a telefonomat és egy SMS-t dobtam Nathannak. Stephenie házuk előtt elhaladva láttam, hogy az anyukája az udvaron kertészkedik. Tudtom szerint Steph is otthon van, szóval nem lesz semmi baj. Az utca végén lehajtottam egy kis lejtőn és ott is volt a Detty's. Egy narancssárgás bomladozó bár. Az utca másik felén parkoltam le egy gyógyszertár előtt. Átsiettem az úton és beléptem. Az egész bárban füst és alkohol szag terjengett. Az orrom előtt tellegettem a kezemmel párat hátha friss oxigénhez jutok. Ittas munkások, motorosok, özvegyek és elvált férfiak vedeltek mindenhol. Kivéve egy emelvényen, ami pár fiatallal tele is volt. Ez egy elkülönített rész volt, még egy üvegajtó is elválasztó vonalként szolgált a bártól. Átiszkoltam az asztalok között, miközben páran csípős megjegyzésekkel illettek. Benyomtam az üvegajtót. Négy asztal volt bent a teremben, aminek a falai sötétkékek voltak. Nathan a leghátsó asztalnál ült a sarokban. A többi fiatal mind kemény rock és punk esetleg emo stílusnak örvendett. Fintorogva néztek az én rózsaszín pólómra a fehér mellénnyel. Odasiettem Natehez és leültem. A hajamat az arcomba húztam és a kezemmel is az arcomat takartam. Még soha nem zavart ennyire, hogy néznek. 
   - Mi bajod van? - kérdezte Nate egy fogpiszkálóval a szájában, amit csak unalomból rágcsált. 
   - Mindenki minket néz - suttogtam oda neki és ő csak felnevetett. 
   - Mert furcsállnak téged. 
   - Én nem vagyok furcsák, hanem ők azok - a pincérnő után néztem, hátha rendelhetek egy kólát magamnak, de senki nem jött. A sótartót kezdtem buzerálni, amikor láttam, hogy Nathan a sebes ujjamat figyeli. Felnéztem rá és nyeltem egy nagyot. Nem is tudom mit képzeltem. Csak úgy elmondom neki, hogy ma láttam valamit, ami nem igaz. 
   - Szóval, Alana - szólalt meg végül, de ő sem tudta mit mondjon. - ,mit szólsz az új igazgatóhoz?- kérdezte végül. Az igazgató. Ő is benne van mindenben. Tud valamit. 
   - Elég furcsa egy férfi és ijesztő - vontam meg a vállam és inkább a pólót a kézfejemre húztam. Nathan felnevetett és a fogait is kivillantotta. Olyan fehérek voltak, mint a hó. Az arca is tökéletesen sima volt. A fekete haja pedig úgy néz ki, mintha minden reggel a fodrász állítaná be így. Az alkata pedig, hát nem is tudom. Kíváncsi lennék mennyi időbe telik így kigyúrni egy ilyen testet. 
   - Igen szerintem is. Öltönybe még ijesztőbb, de nyugodj meg otthon nem ilyen. 
   - Mi? 
   - Még be sem mutatkoztam rendesen. Nathan Cudner vagyok - nyújtotta át a kezét az asztalon. Megfogtam és kezet ráztam vele. Cudner. Cudner. Az igazgató.  
Szóljatok a fiamnak is - mondta az iskolában a két ikerpárnak. Hogy nem jutott eszembe. Nathan a fia. Ez megmagyarázza a kisugárzó megjelenést. 
   - Én nem tudtam. Sajnálom, amit az előbb... 
   - Semmi gond. Már megszoktam, apa elég befolyásos ember. Nem csak a suliban súgnak össze a háta mögött - megértően bólintottam. Addig nem mehetek el innen, amíg nem kapok megfelelő magyarázatot. 
   - Tudod mi történt velem a minap? 
   - Igen. 
   - El is magyarázod, vagy nem? - forgattam a szemeim. 
   - Nyugalom. Elég annyit tudnod, hogy elindult a folyamat. 
   - Miféle folyamat? - pánikoltam be másodperc töredéke alatt. Ez valami olyan folyamat, hogy öreg néniket fogok látni, belebújni a haverjaid testébe? Vagy esetleg következőre azt fogom képzelni, hogy leszakad az ujjaim? Esetleg a végtagjaim? 
   - A gyűrűd működésbe lépett. Ez azt bizonyítja, hogy az eredetiekhez tartozol és persze azt is, hogy készen állsz elfogadni a rád váró jövőt - mondta tiszta komolyan. Hangosan felnevettem és ránéztem a gyűrűmre. Nem láttam semmi különlegeset rajta, azon kívül, hogy nem korunkbeli volt. 
   - Mit zagyválsz itt össze? - kérdeztem végül résnyire húzott szemekkel. Nathan hátradőlt a széken és a kezét a tarkóján kulcsolta össze. Elmosolyodott és az izmai megfeszültek. Pirulva néztem le inkább az asztalra. 
   - Mondtam, hogy nyugalom. Nem fogsz nekem hinni. 
   - Talán igazad van. Őrült vagy? Ez csak egy gyűrű. Egy gyűrűtől nem kéne látnom elmosódott alakú öreg néniket, meg fehér fátyolos szemeket - akadtam ki. Nem kiabáltam, hanem halkan beszéltem nehogy meghalljon más is. Nem akarok őrültnek tűnni. 
   - Szóval láttad. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan hatni fog rád. Egy hétre saccoltam, de erősebb vagy, mint gondoltam. 
   - Na, jó én leléptem. Nem ér ennyit, hogy megtudjam mi történt velem a mi nap. 
   - Várj Alana csak még egy perc - kapta el a kezemet, mikor már felálltam és indulni készültem. 
   - Mi van? 
   - Kik a szüleid? 
   - Liz és John White. Miért? - fakadtam ki teljesen, nem szeretem, ha róluk kérdezősködnek. 
   - Hol vannak? 
   - Képzeld, nem tudom. Valahol Barcelonában. 
   - Ha vadászok, lenne bennük annyi becsület, hogy nem hagynak itt - mérgelődött inkább csak magában. Vadászok? Mármint azok, akik az erdőszélen lövöldöznek minden hétvégén? 
   - Én leléptem. 
   - Alana nem mehetsz el - kiáltott utánam. Felállt az asztaltól és engem nézett, ahogy kirontok az ajtón. Lesiettem a fa lépcsőn és átrohanva az ittas öregembereken kirontottam a friss levegőre. Beszívtam mélyen az oxigént és átfutottam az úton. Beültem a kocsimba és beindítottam. Nathan is átrohant az úton és az autóm elé állt. 
   - Elütlek - szóltam oda neki. 
   - Ki vigyáz rád otthon? Egyedül vagy? 
   - Miért akarod tudni? - résnyire húztam a szemem. 
   - Van valaki veled otthon? - kiáltott rám erőteljesen. Ideges volt és egy kis pánikot is felfedeztem benne. Mitől tart ennyire? Nagyot sóhajtottam és előkaptam a telefonomat. 
   - Szia Becca, otthon vagy? - kérdeztem Beccától. - Aha, oké. Semmi, csak kérdeztem. Nem mindjárt én is csak elugrottam Stepheniehoz. 
   - Na otthon van?- kérdezte Nathan miközben már ott állt az ajtómnál. 
    - Nem, nincs. De én most hazamegyek - tettem gyújtásra az autót. Nathan szitkozódott egyet, majd bepattant a mellettem lévő ülésre. 
   - Mit képzelsz, mit csinálsz? 
   - Veled megyek - fonta karba a két kezét és a lábával dobolt idegességében. 
   - Nem jöhetsz velem. Nem engedek be idegeneket. 
   - Most lesz alkalmad megismerni, na gyújtsd be ezt a Porschét - dörzsölte össze a kezeit. Vonakodva, de begyújtottam. Megfordult a fejemben, hogy talán leüt valamivel és kirabolja a házat, de ezt az ötletet elvetettem. Annyira idegesnek tűnt, remélem nem bánom meg. Megtértem az úton és hazafelé vettem az irányt. 
   - Te itt laksz?- kérdezte, mikor leparkoltam a ház előtt. Kiszálltam és a kulcscsomómat elővéve kinyitottam a bejárati ajtót. Nagyra tártam előtte és belépett. 
   - Nem szoksz elveszni ekkora házban, azzal a Beccával, vagy ki az? 
   - Nem. Becca pedig a háztartási nőnk. Ülj le az ebédlőbe - mutattam a szoba felé. Elsétált a lépcső mellett egyenesen be az ebédlőbe. Az előtt még belesett a konyhába is. Megállt a nagy üvegablak előtt, majd a padlóra nézett, ahol a tea volt kilöttyintve. 
   - Nem végez túl jó munkát ez a Becca. 
   - Ma még nem volt otthon - kiáltottam neki a konyhából. Elővettem egy kis narancslevet és odavittem neki. Mosolyogva elfogadta, majd ledőlt a kanapéra és engem méregetett. Keresztbe fontam magam előtt a kezem és félrenéztem zavaromban. 
   - Szeretnél még többet tudni? Minden kérdésedre tudok válaszolni azt hiszem. 
   - Reális válaszokat kapok? 
   - Nem igazán. - nevetett fel. - Nehéz lesz, megértened mi történik most veled, de én is átéltem, ahogy Daniel és Robin is. 
   - Ma amit ők csináltak - kezdtem, de fogalmam sem volt hogy fejezzem ki magam.
   - Igen. Azt csak te láttad, mert nem vagy ember. 
   - Akkor meg mi vagyok? - kérdeztem nevetve, viccelődve. Nagy röhej az egész. 
   - Még nem tudom, azt majd te fogod eldönteni, ha ott lesz az ideje. 
   - Mit szedsz? 
   - Semmit. Most még van időd gondolkodni Alana, de téged is követni fognak. El fognak jönni érted és akkor szükséged lesz a segítségünkre - őszintén szólva a hideg is kirázott a szavaitól. Ma az a csuklyás alak, biztos vagyok benne, hogy engem figyelt. Arra gondol? De nem, nem dőlhetek be ilyen kicsinyes hazugságoknak. Csak rám akar ijeszteni. 
   - Fogalmam sincs, miről beszélsz Nate. Egyáltalán ki vagy te? 
   - Olyan vagyok, mint te. Ha itt lesz, az idő mindent elárulok, és akkor. Akkor kedves Alana, mindent el fogsz hinni, mert nem lesz más választásod. 
   - Menj el - parancsoltam rá erélyesen. 
   - Gondoltam, hogy ez lesz a reakciód. Becca mikor jön?- kérdezte, miközben felállt és az ajtó felé lépett. 
   - Semmi közöd hozzá. 
   - Nem tudnál visszavinni a Detty's- hez? Ott lakom nem messze, de innen messze van. 
   - Gondoltál volna erre, mikor eljöttél velem - tuszkoltam ki a bejárati ajtón. Becsaptam mögötte és rázártam az ajtót. Megfogtam a táskámat és felsiettem az emeletre. Kinéztem az ablakon, ahol még az utca egy kis részére ráláttam. Elsétált zsebre dugott kézzel.

2: fejezet: A három idegen

Alana 

  Másnapra teljesen lecsendesedett minden a születésnapomat illetően. Leálltak a SMS-kel és a telefonhívásokkal is. Nem volt több kétszínű "boldog szülinapot" köszöntés sem. Minden mehet tovább a megszokott kerékvágásban. Reggel Nick értem jött és boldogan látta, hogy felvettem a nyakláncot. Bekapcsolta a dübörgő zenét és elindultunk. A telefonomat nyomkodtam miközben az egyik kezét levette a kormányról és rátette a combomra. Elkezdte simogatni a lábam, majd egyre feljebb haladt feltűrve a szoknyámat. Lenéztem a kezére, ami már az alsóneműm szegélyénél járt. 
   - Tedd csak vissza a kormányra - nyomkodtam tovább a telefonomat. Semmi érdekeset nem csináltam, de jobb, mint Nickkel a fociról dumálni, meg arról, hogy ő milyen jó pasi. Valahol a felszín alatt mindketten tudjuk, hogy itt nincs szó szerelemről, csupán érdekből vagyunk egymás mellett. De ha mégis, ha mégis ilyen lenne a szerelem, akkor köszönöm de nem kérek. 
    - Ne már Lana. Megígérted, hogy ha tizenhat leszel, akkor csinálhatjuk. Nézd meg Brianát és Lisát, már vagy két éve nem szüzek.  
   - Nem nagyon érdekel, ugye tudod?- mondtam neki fel sem nézve a telefonomból. Hirtelen lefékezett a kocsival én pedig előre lendültem. A hajam az arcomba lógott és az útra néztem. Mögöttünk az autók hangos dudálásba kezdtek, majd kitértek minket. Az úton nem volt semmi, még is megálltunk. 
    - Ajánlom, hogy betartsd a szavad, különben...  
    - Különben? Mi lesz Nicky? Kidobsz az autóból, szakítunk? Elhíresztelsz valami ostoba pletykát rólam? 
   - Te akartad - vonta meg a vállát, majd megnyomta a gázpedált, az autó pedig csikorogva
 elindult.     
  Hátradobódtam az ülésnek és a fejemet az ablaknak nyomtam. Mikor a parkolóba értünk a szokásos helyre parkolt be Nick. Mindenki minket nézett, mint egy átlagos reggelen. Kiszálltam a kocsiból és elindultam Nick nélkül. Egyedül sétáltam be az iskola ajtóin. A táskámat a vállamra vetettem és végighaladtam a folyosón. Számtalan szempár engem nézett és susogni kezdtek. Nem is figyeltem rájuk, csak mentem a szekrényemhez. 
  A sarokról három alak lépett elő. Mind a háromnak fekete volt az öltözete. A nadrágjuk, a kabátjuk, a pólójuk, de még a dzsekijük is. Elindultak velem szemben és láttam, hogy már mindenki ő róluk susog elterelve a figyelmet rólam. Egy ikerpár és egy fiú. Egy fiú akinek feketébb a haja, mint maga a holló. Ő ment középen, a két iker pedig a két szélén. Nekik hosszú hajuk volt, kicsit hasonlítottak Taylor Kitschre. Lassabban kezdtem lépkedni, hogy jól megfigyeljem őket. Mit keres három ilyen pasi Wintertonban? 
  Mikor közelebb értek hozzám mindhárman kikerültek, de az a középső fiú rám nézett, majd le a kezemre. A szemén mintha valami fekete fátyol futott volna végig. A hideg is kirázott. Minden hangot elcsendesülni véltem. A csengő hirtelen és hangosan megszólalt, mire a fiú is továbbindult. Befordultak a másik sarkon és az igazgatói iroda felé vették az irányt. Én is megfordultam és a szekrényemhez siettem. Rájöttem, hogy történelmünk lesz. Arról nem késhetek. Az osztályfőnök tartsa az órát. Sietősen kikapkodtam a cuccaim és becsuktam az ajtót. A zár viszont nem akart rákattanni. Próbáltam, de folyton beakadt. Letettem a könyveim a padlóra és két kézzel erősen megnyomni. A zár hirtelen kattant egyet és becsukódott. Felkaptam a dolgaim és rohanni kezdtem fel a lépcsőn. Mire felértem már láttam, hogy Buchanan tanár úr is bemegy a történelmi terembe. Ilyen késésben lennék, vagy ő érkezett ennyire korán? Kopogás nélkül rontottam be a terembe, ahol minden szem engem figyelt. A tábla előtt a három fiú állt az osztályfőnökünkkel. Ők is engem néztek. Nick nevetésben tört fel mikor meglátott, majd valamilyen furcsa okból a tankönyvei a földön landoltak. Ránéztem a fiúra és újra a fekete fátyolt láttam. A bambulásomból Buchanan tanár úr szakított ki. 
   - Miss White, ha már így elkésett megkérhetném, hogy foglaljon helyet? 
   - Igen, elnézést - lehajtott fejjel indultam el a két sor között. Nick kacsintott rám, de elfordítottam a fejem. Leültem Stephenie mögé és a szemem sarkából ránéztem újra a három idegenre. Volt bennük valami különleges, valami idegen és titokzatos. 
    - Az új osztálytársaitok, fogadjátok őket szeretettel. Daniel, Nathan és Robin. 
   - A pokolból jöttetek ilyen szerelésben?- kérdezte Nick nevetve. Idióta! Mi van, ha gyászolnak valamiért? Akkora egy tuskó. A három fiú nem szólt semmit, de láttam, hogy Daniel az egyik iker ökölbe szorítja a kezét, majd elengedi. A tanár sorban mondta a neveket, szóval akkor ő Nathan. Szép neve van. Mindhárman elindultak az üres helyekre. Egy volt mögöttem egy Steph előtt, egy pedig a mellettem lévő sorba. Nagyon reméltem, hogy Nathan nem Steph elé fog ülni. Daniel, az egyik iker leült Stephenie elé. Robin mögém és Nathan pedig a mellettem lévő sorban foglalt el egy széket. Az egész iskolában egy személyes padok vannak, kivéve a nyelvi tantermet. Ott ülhetek Stephenievel, de máskor esélyünk sem volt pletykálni óra közben. 
  A szemem sarkából lopott pillantásokkal Nathan néztem, de ő rám sem nézett. Buchanan tanár úr belekezdett az órába. A felül kopaszodó feje és az alacsony mérete ellenére nagyon szigorú tanár. Minden diák először célpontnak szemelte ki, de feladtak vele. A tanár úr megtörhetetlen. Az óra csendben folyt tovább. Az agyam a szüneten kattogott. Most, hogy nyilvánosan elrohantam Nicky elől még hozzájuk tartozom? Nem, Alana ne is gondolj ilyenekre. Itt ők tartoznak hozzád! 
  Megszólalt a csengő és mindenki pakolászni kezdett. Nickre néztem, aki Bennel haladt ki az osztályból. Stephenie asztalához mentem és megvártam, míg összepakol. Robin, a titokzatos fiú a három közül felállt és ránk nézett. 
   - Sziasztok - köszönt oda nekünk mosolyogva. A mosolya tökéletes volt, mintha soha nem szorult volna fogorvosi beavatkozásra. Stephenie felnézett az asztalról és nem bírt megszólalni. 
   - Szia- bökte ki végül. 
   - Szóval ide fogtok járni?- kezdtem a kérdezősködést. Időközben Nathan és Daniel is közelebb ért hozzánk. A két ikerpárt jobban szemügyre véve hasonlók voltak, de megkülönböztethetőek. Daniel arca valamivel vékonyabb, csontosabb volt és a testalkata is, míg Robiné szálkásabb. 
   - Igen - vágta rá Daniel. Nathan lehajtott fejjel állt ott és a padlót nézte. Mikor észrevette, hogy őt nézem lassan felnézett és elmosolyodott. Elpirulva néztem Stephenire, aki Robinnal elegyedett beszélgetésbe. Körülnéztem és már csak mi voltunk az osztályba. Nyeltem egy nagyot és utat törve magamnak kiiszkoltam az osztályból. A lábam megbicsaklott, de futottam tovább. Nem kaptam levegőt. A tüdőm, mintha zsugorodna össze. Lefutottam a lépcsőn a földszintre. A lépcsők alatt ott álltak Brianáék. Rájuk néztem, de csak gúnyosan nevettek. Észre sem vették, hogy az ájulás szélén álok. Elsiettem és a cipőm hangosan kopogott a folyosón. Mindenki engem nézett, megint. A női mosdó felé akartam vettem az irányt, de nem értem volna el addig. Kirohantam a főbejáraton és térdre rogytam. A nyakláncom csilingelt a nyakamban. Szép tavaszi idő volt. A nap is előbukkant néha-néha a felhők mögül. Nem kaptam levegőt, mintha összeszorítanák a tüdőmet. A mellkasomra tettem a kezem és a földre hajolva köhögni kezdtem. Könnyek gyűltek a szemem sarkában, de visszafojtotta azokat az erős köhögésem. Köhögtem és köhögtem. Már égett a légcsövem, de még mindig éreztem... éreztem valamit a torkomnál. Enyhült a szorítás a mellkasomban ugyan, de másodpercek alatt a szemem is égni kezdett, majd az ujjam. Mintha fel akarna robbanni a belsőm. A körmeimet végighúztam az aszfalton hátha elterelem a figyelmem valamivel. Újra rám jött a köhögés. Most viszont nem csak levegő jött fel a torkomból, hanem vér. 
  Hangosan felsikítottam és a torkomra tettem a kezem. Valami forrót éreztem, majd elemeltem a kezem magamtól, hogy meg tudjam nézni. A tenyerem tiszta vér volt mindenütt, valamint a szám is. Mi történik velem? Körülnéztem, de sehol nem volt senki. Kiszakadt belőlem a sírás és teljes pánik vett körül. Hirtelen egy kéz rántott fel a talajról. 
   - Hé, Alana - rángatott Nathan erősen. Nem figyeltem rá csak sírtam. Vér volt mindenhol - Ez nem történik meg, érted? Figyelj rám. Nem tudom, mit látsz, de nem valóságos. Koncentrálj egy dologra. Koncentrálj a hangomra - mondta folyamatosan a fülembe. Nem hagyta abba. Elkezdett beszélni az időjárásról és a városról. Mindenről beszélt, amire hallgattam. Figyeltem arra, amit mond, egy percre sem térítettem el a gondolataim. Mire feleszméltem már nem sírtam. Nate szorosan ölelt magához és a hátamat simogatta. Körbenéztem és semmi. Egy vérfolt sem volt sehol. Mégis, hogy történhetett ez? Megnéztem a kezem, ami tiszta volt. Felnéztem a fiúra, aki keresztbe font karokkal állt előttem. Ijedtemben futásnak iramodtam vissza az épületbe. Az embereket félrelökve az utamból futottam be a női mosdóba. Még egy pillantást vetettem a lépcső aljára ahol ott álltak Nickék. A lépcsőről pedig Daniel és Robin ballagott le tankönyvekkel a kezükben, ahogy meglátták az ijedt arcomat rögtön elindultak felém. Megfordultam és berohantam a mosdóba. Egy fülkébe mentem be végül magamra zárva azt. Nekidőltem az ajtónak és nagy levegőt vettem. Ki fújtam, majd be. Miután nem hallottam lépteket a mosdókagyló fölé hajoltam és megmostam az arcomat is. Közelebb léptem, hogy meg tudjam vizsgálni magamat. A torkomon tényleg nem volt semmi. A szemem is rendben volt, de az ujjam. Az ujjam egyáltalán nem volt rendben. Levettem a gyűrűt, amit tegnap adott Becca és alaposan méregetni kezdtem az ujjam. Olyan volt, olyan volt mintha a gyűrű kiégette volna a bőröm. Nem, nem csak megnyomódott. Ahogy hozzáértem égett a fájdalomtól. A vér itt-ott piros foltokban megjelent a bőrömön. Nem hallucináltam! Tisztán láttam a vért, ami feljött a tüdőmből ott kint. Mégsem...mégsem tudom megmagyarázni. Megengedtem a hideg vizet és aládugtam. A gyűrűt pedig a másik kezemre húztam fel. Nem tudom mi a franc történt az előbb, de nem hagyom, hogy akármi megszakítsa az első köteléket a szüleimmel. A csengő hangosan szólt még a mosdóban is. Nem mertem kimenni a mosdóból. Ha Nathanék várnak rám odakint nem tudok elfutni. De mit is akarnak tőlem egyáltalán? Az előbb Nathan azt mondta, "ez nem valóság". Tudnia kellett, hogy látok valamit. Már csak azt kell kiderítenem, hogy a három idegennek mi köze van mind ehhez. 
  Lassan kinyitottam az ajtót és kilestem rajta. Az emberek eltűntek a folyosóról, mindenki ment órára. Nagyobbra nyitottam az ajtót és ki akartam lépni amikor valaki előlépett az ajtó mögül. Már éppen rohanni akartam, de csak Buchanan tanár úr volt az. 
   - Miss. White mit keres maga még itt? Ha nem hallotta volna a csengő már megszólalt. Menjen órára azonnal - kiáltott bele az arcomba. Sietősen eliszkoltam előle fel a terembe. Semmi kedvem nem volt a nyelvtanhoz, ami meglepő ugyanis ez a kedvenc tantárgyam. Ez az óra szokásosan az osztályteremben van, nem pedig a nyelvi termekben. Beléptem az osztályba és a helyemre siettem. Megnyugodva vettem észre, hogy Daniel, Nate és Robin nem volt sehol. A tanár is csak utánam érkezett. 
  Az egész órát a gondolatimba merülve töltöttem. Még mindig nem tudom, hogy mi is történt ott kint. Tudom, hogy felköhögtem azt a vért. Nem lehet, hogy csak hallucináltam. Stephenie eszem ágában nem volt elmondani, amíg magam sem értem mi is történt. Beszélnem kell Nathannal. 
  A nap további részében Stephenivel Nickről beszéltem. Szerinte ki kellene békülnünk. Hát szerintem meg bocsánatot kellene kérnie, ugyanis engem nem fog senki fenyegetni. Nickről beszéltem, miközben Natere gondoltam. A fekete hajára, ami göndör fürtökben volt felzselézve a fejére. Megpróbáltam kirázni a fejemből ezeket a gondolatokat és inkább arra összpontosítani, hogy a három új fiú pontosan tudja, mi történt velem. Az ebédlőben ma nem ettünk Nickel és a többiekkel. Nem is akartam odanézni ő viszont folyamatosan ránk tekintgetett. Megfogtam a kecsapot és egy jó adaggal csorgattam a hamburgeremre. Éljen az egészséges étkezés. Az edzőnk úgy is azt mondja, hogy túl végkonyak a lábaim. Nick hirtelen felugrott az asztaluktól és felénk közeledett. Gyorsan megtöröltem az arcomat és a hajamat is megigazítottam. Minden szempár minket nézett az ebédlőben. 
   - Szia Alana, beszélhetnénk?- kérdezte ártatlanul, mintha nem is az ő hibája lenne minden. Megvontam a vállam, majd felálltam. Stephenie át ült Brianahoz, Lisához és a fiúkhoz. Nick megfogta a kezem és kifelé húzott az ebédlőből. Végigvezetett két folyosón, majd le egy lépcsősoron. Az alagsor és a földszint közti két lépcsősor egyikén álltunk. A falak mentén rácsok voltak, amin rozsda telepedett le. Nekinyomott a rácsoknak és a nyakamat kezdte harapdálni. Megpróbáltam elnyomni magamtól, de ez én pom-pom edzéseim lealacsonyodnak az ő heti rendszeres kosáredzései mellett. Erősen nyomott a rácsoknak, közben pedig a felsőm alá nyúlkált. 
   - Nick, szállj le rólam kérlek - kértem őt kedvesen. 
   - Hiányoztál ma Lana. Azt hittem már nem is szeretnéd ezt - felnézett rám és megcsókolt, de erőszakosan. Nem tudtam eltolni magamtól sehogy sem és már a lábaimat is a rácsnak préselte. Maradt hát az egyetlen megoldás. Beleharaptam az ajkába és rögtön eltántorodott tőlem. Meglepett, milyen erősen összecsíptem a fogaimmal az ajkán a bőrt, ugyanis vér folyt belőlük. Értetlenül nézett rám, majd köpött egyet a földre. Dühösen felnézett rám, de nem féltem tőle. Soha nem merne bántani engem. A szőke haját hátrasimította és elnevette magát. A fogait is vér vonta be, ami szivárgott az ajkából. 
   - Tudom, hogy mélyen legbelül ezt akarod. Segítek előhozni benned ezt, jó lesz meglátod. Óvatos leszek Alana, ne félj - közeledett újra felém. Pánikolva a rácsot kezdtem szorongatni.   
   - Ne gyere a közelembe Nick- próbáltam ellenkezni, de ő csak egyre közelebb és közelebb ért. Elkezdte kigombolni a zakómat, majd lehúzta a kezeimről. A két csupasz kezemet megcsapta a szellő és kirázott a hideg. A zakóm alatt csak egy egyszerű pántos volt. Elkezdte lehámozni rólam annak a pántját is. El akartam állni előle, de a két kezét mellettem erősen a rácsra szorította. Eszembe jutott valami, amit még apa tanított nekem tíz évesen a webkamerán keresztül, ugyanis valahol az Egyesült Államokban voltak éppen anyával. Mosolyogni kezdtem, mire Nick felbátorodott. Egyértelműen félreértette a görbületet az arcomon. 
   - Engedd el - jött egy hang Nick háta mögül. Lábujjhegyre álltam és Natet láttam ökölbe szorított kezekkel. Nick hátranézett, de nem vette el a kezét, hogy szabadulni tudjak. 
   - Különben?  
   - Különben még a végén megsérülsz- mondtam, nevetve. Térdel olyan erősen az ágyékába rúgtam, hogy összeesett. Az arca bepirosodott és csak nyüszített, mint egy kiskutya. 
   - Én mondtam, hogy eressz el idióta - Nathan elismerően nézett rám, majd keresztbe fonta a karjait. Megfeszült az izom a két kezén. Nem volt rajta a fekete motoros dzseki, hanem egy fekete izom pólót viselt. El tudtam volna képzelni a nélkül is. 
   - Mit keresel itt?- kérdeztem érzelemmentesen. Nem volt szándékomban rátámadni és követelni, hogy mondja el mi is történ velem délelőtt. Okosan akarom csinálni. 
   - Téged. 
   - Mi célból? 
   - Alana fogalmad sincs, mi történik veled, én segíthetek - értetlenül néztem rá, majd megráztam a fejem. Nem, semmi különös dolog nem történik velem. Normális lány vagyok egy normális városban, aki épp most tette földre a kosárcsapat sztárjátékosát. 
   - Nem tudom, mi a francról beszélsz, de szállj le rólam- indultam el, hogy visszamenjek Stephenihez. És igen egy élő példa arra, hogy mást mondasz, mint amit gondolsz. Elmentem mellette, de elkapta a karomat. 
   - Ha történnek veled különös dolgok, csak hívj fel. 
   - Belecsúsztatott egy kis cetlit az ujjaim közé és felsietett a lépcsőn. "Ha történnek veled különös dolgok, csak hívj fel"- kuncogtam magamban. Mégis ki udvarol így, hahó, a huszonegyedik században élünk. A kis papírra meredtem, amin egy telefonszám volt. Miért éreztem mégis késztetést arra, hogy rögtön beírjam a telefonomba? Minden mindegy alapon becsúsztattam végül a cetlit a szoknyám hátsó zsebébe és elindultam a lépcsőn felfelé otthagyva Nicket a padlón. 
  Visszasiettem az ebédlőbe, és leültem az asztalhoz, ahol már csak Ben, Peter és Stepheni ült. Nem szóltam semmit csak megettem az ebédem és Stephenire néztem, aki rögtön megértette, hogy valami baj van. Ben egy idő után, mikor egyikünk sem szólalt meg felállt és kiment az ebédlőből. Stephenie és Peter felé fordultam, és kétségbeesetten meséltem el neki a Nickes sztorit. Nathant valamilyen oknál fogva kihagytam a történetből. 
   - Várj, azt mondod, hogy most ott fekszik a földön a tökeit fogdosva?- nevetett fel Steph. Nem tudom, hogy van vele, de én ezt egyáltalán nem találtam viccesnek. 
   - Steph, tudod, te az mennyire fáj?- kérdezte Peter. Ők ketten egy szokásos testvérpár, ráadásul mindkettő szőke. Azt hiszem nincsenek egyszerű hétköznapjaik a Smith családnak. Peter egy évvel idősebb tőlünk, mégis mindig velünk játszott kiskorunkban, egészen addig persze, amíg az általánosban meg nem ismerte Nicket. Mikor kicsi voltam mindig belé voltam szerelmes, de ez ám titok! Most viszont a szőke hajával és a kosaras testalkatával meghódítsa a lányszíveket. Csak nem az enyémet, persze. 
   - Hát igen - vontam meg végül a vállam. 
   - Csináltál képet? Mond, hogy lefényképezted. 
   - Nem, de most, hogy mondod lett volna legalább mivel zsarolni. 
   - Feldobtam volna Twiterre is. 
   - Marha vicces. Nem lógunk el az utolsó két óráról?- kérdeztem a fejemet a tenyeremen támasztva.  
  Steph hevesen ingatta a fejét jobbra- balra. 
   - Nem lehet. Ha még egy igazolatlan órám lesz, kitiltanak a pom-pom csapatból. 
   - Neked már tök mindegy Stephenie. 
   - Hát, nem tudom, hogy vagy vele, de szerintem ez a pom-pom csapat már elég szar. Soha nem nyerjük meg a versenyeket és az edző elhanyagolja az edzéseket is. 
   - Mi az, hogy nem nyerünk meccseket? - háborodott fel Peter - Igenis nyerünk, csak nem idén, meg nem tavaly. De majd a következő évben. 
   - Ki akarsz szállni? - kérdezte meglepetten Stephenie, hiszen tavaly én biztattam arra, hogy jelentkezzünk a csapatba. 
   - Lehet - vontam meg a vállam, ugyanis semmi kedvem nem volt még az edzéseken is Nick képét látni. 
   - Akkor menjünk. Láttam az egyik butikban egy csini vörös rucit, illene a hajadhoz. 
   - Még szerencse, hogy anya feltöltötte a hitelkártyám - nevettem fel, majd elindultunk a cuccainkért. 
  A diákok, akik látják, hogy meglógunk már meg sem lepődnek. Igazság szerint nem a jó magaviseletemért vagyok híres, ami azt illeti. Egy ideig arról szólt a dolog, hogy így a szüleim többet beszéltek velem. Hát erre egy kislány könnyen rájön, úgyhogy sorra szedtem a megrovókat. Aztán mára már megszokássá vált a dolog. Becca pedig már nem tud mit tenni ellenem. Fékezhetetlen vagyok a rosszaság terén.

1 . fejezet: Maradj a trónon

Alana

  Nick autója hangos zene ricsajjal gurult be az iskola parkolójába. Ilyenkor minden szempár minket figyel, ahogy a szerintük tökéletes pár kilép az ezreket érő sportkocsiból.
  Ma sem volt ez másképp. Kiszálltam az autóból és a vállamra akasztottam a Chaneles táskámat, amit a nevelőanyám küldött Párizsból. Nick odajött hozzám és átkarolt. A szokásos sportdzsekije volt rajta az iskolai egyenruha felett, amin az iskolát jelképező sárga sas volt.
   - Mosolyogj édesem, a pórnép minket figyel - súgta a fülembe Nick. A szemeimet forgatva a számat nagy mosolyra húztam és bevonultunk az iskola kapuin. A szekrényajtók csapkodása és a csengő hangja visszhangzott az egész folyosón. Mindenki sietősen iszkolt be a termekbe. 
  Én viszont ráérősen odaballagtam a szekrényemhez, és elkezdtem kikódolni a zárat. Úgy emlékeztem, francia az első órám. Kivettem a dolgaim, majd elindultam a nyelvi szakos terembe. A magas sarkú cipőm hangosan kopogott a padlón, a vörösesbarna hajam pedig lófarokban himbálódzott a fejem tetején. Egy kis piros szalaggal kötöttem át, ott ahol a hajgumi helye szokott lenni. Benyitottam a terembe, és mindenki engem nézett. Nem hiába nem siettem franciára, ugyanis köztudott tény, hogy Miss Riley mindig késik tíz percet. A sorok közt eliszkolva lehuppantam a megszokott helyemre Stephenie mellé. A barátnőm, mint mindig résnyire húzott szemmel méregetett. Előpakoltam a cuccaim és teljes mértékben rá figyeltem. 
   - Most meg mi van? 
   - Ezt a táskát anyád küldte nem? 
   - Ja, de miért kérded. Már vagy egy hónapja meg van. 
   - Nem tudom, olyan másnak tűnik ma, mintha lenne rajta valami - a táskámra néztem de nem volt rajta semmi, vagyis még is. Egy cetli volt rá ragasztva az oldalára. 
 Nézz be a padba. Írta a levél. Benéztem a padba, ahol egy kis kék ékszerdoboz volt. Lassan kivettem a dobozt és felemeltem a tetejét. Egy gyémánttal kirakott nyaklánc volt benne A-betűvel, mint Alana. Kiemeltem a dobozból, alatta pedig újabb cetli volt ragasztva. 
 Boldog születésnapot a legcsodálatosabb csajnak. A te Nickyd.
   - Na, jó. Mivel vetted rá egy ilyen ajándékra? 
   - Én nem is, vagyis. Az ő ötlete volt százszázalékosan. 
   - Aha, ha Nick egyszer találna ki ilyet magától már hozzá mentem volna feleségül. 
   - Olyan pesszimista vagy. Tényleg én segítettem neki, de most az én ajándékom. Tessék - nyújtott át Steph egy borítékot. Letettem a nyakláncot és mosolyogva elvettem a borítékot. A borítékban még egy cetli állt. Mi ez a sok cetli? 
  Az ajándékod otthon vár szivi. 
  - Stephenie Smith a kis humorzsák - nevettem fel hangosan. Szóval az ajándékom otthon vár. Minden lány a tizenhatodik születésnapját várja talán a legjobban. Én nem érzek semmi különleges dolgot ebben a napban. Minden úgy indult, ahogy szokott. Még Becca a háztartás vezetőnk is szokás szerint elaludt és nem keltett fel reggel. Apa és anya szokás szerint nem jöttek haza az éjszaka. Nick szokás szerint játszotta a nagymenőt és Miss Riley, na, ő a szokástól eltérve ma csak öt percet késett az óráról. Utálom a franciát. 
   Az óra teljes unalomban telt. A fejemet a kezemre támasztva hallgattam végig, hogy
Jeanne d'Arc vagyis Szent Johanna hogyan mentette meg Franciaországot. Soha nem értettem francia órán miért tanulunk a franciák történelméről a nyelv tanulása helyett. De nem ez a legfurcsább Winterton kis városában. Az eső itt többször esik, mint London belvárosában mivel a ez egy tengerpart közeli kisváros. Néha eltöprengek, hogy hogyan kerültem én ide, ebbe a porfészekbe.            
  Mikor kicsöngettek az egyenruhám szoknyáját megigazítva elindultam a szekrényemhez Stephenievel. A rövid szőke haját igazgatta miközben végighaladtunk a folyosón. Felszegett állal haladtunk végig minden nap. Nem dicsekednék, de felnéznek ránk a diákok. A menők csapata minden szünetben a lépcsőknél gyülekezik. Mi is oda tartozunk. Ők a családom. 
   - Mikor szervezed meg az évi pizsamapartid Lana? - kérdezte a barátnőm
   - Még nincs meg a dátum. Valamikor, amikor anyu és apa nincs otthon. 
   - Szóval, akkor tökmindegy melyik hétvégén lesz nem? 
   - Igen, látod ez a jó dolog abban, ha egy hónapba egyszer látod a szüleid. 
   - Bárcsak anyuék is elutaznának mindig - gondolkodott Steph a szekrényénél. Kettővel van mellettem a szekrénye, úgyhogy még ide is együtt járunk. Ezzel a kijelentésével nem értettem egyet. Én mindent megadtam volna azért, hogy Liz és John többet járjanak haza. Öt éves korom óta őket tartom a szüleimnek, de mégsem viselkednek szülőként. Úgy utaznak egyik országból a másikba, mintha egy kisállat lennék, akit csak odadobnak Beccának, hogy viselje gondomat. Miután kicseréltük a cuccaink a következő órára, ami a matek lesz, elindultunk a lépcsőkhöz. Már mindenki ott volt. Nick, Peter, Kate, Briana, Sam és Ben.   
    - Sziasztok - köszöntöttem mindenkit, majd Nickhez hajolva egy könnyű csókot nyomtam a szájára.    
   - Alana, szívem. Megkaptad az ajándékom? 
   - Igen Nicky megkaptam, köszönöm szépen nagyon tetszik. 
   - Akkor miért nincs rajtad? - tette fel a nagy kérdést. Az óra után betettem a szekrényembe és nem is gondolkoztam azon, hogy esetleg fel kellene vennem. Most viszont, hogy Nicket látom, talán jobb lett volna. 
   - Még nem volt alkalmam feltenni, és szerettem volna, ha te akasztod rám - hazudtam teljesen nyugodt szívvel. Semmi lelkiismeret furdalás, vagy megbánás. 
   - Jó, mindegy. Hol ünnepeljük meg ma a drágám születésnapját? - kérdezte Nick a haverjaitól. 
   - Jaj, én nem szeretnék sehova menni - vettem rögtön védelembe magamat. Peteren és Stephenien kívül mindenki furcsán nézett rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Legyintettem egyet és hangos értelmetlen kacagásban törtem fel. 
  Most, hogy betöltöttem a tizenhatot Nick reménykedik benne, hogy lefekszem vele. Ám ő nem tudja, hogy eszem ágában sincs. Peter, Sam és Ben mosolyogva néztek rám. Igazából nem sok mindenkit kedvelek a csapatból - kivéve Petert, és Stepheneit -, de Nicky barátai, szóval elviselem őket. Ha ez az ára, akkor vállalom. Egy évembe telt felküzdeni ide a csúcsra, ahol most én és Nick vagyunk. Sok mindent elviseltem az idő alatt, és sok mindent is tanultam. Tudom, hogy kiben bízzak és kiben nem. 
   - Hé, Lana - tette Briana a kezét a vállamra. Ránéztem a kezére, és rögtön le is kapta onnan. 
   - Tessék? 
   - Mi mikor adjuk át az ajándékodat? - kérdezte Kate vele egy időben. Mintha valami eszelős horrorfilmbe lennénk. 
   - Miért vettetek nekem ajándékot? Ha jól emlékszem tavaly még egy boldog születésnapot sem mormoltatok el - tudakoltam résnyire húzott szemekkel. Miért adnának most nekem ajándékot? Nem várom én el, vagy valami. Igaz, hogy Briana, Lisa és Sam, valamint Peter egy évvel idősebbek, de az agyuk még így is alattam van valahol. 
    - Lana aranyom, ne légy ilyen fapofa. Csak kedvesek akarnak lenni. - ölelte át a vállamat Nick. Stephenie csak a haját fésülgette, míg az összes hajszála be nem sorakozott katona módjára a többihez. Eközben a bátyja, Peter folyamatosan őt buzerálta. Forgattam egy sort a szemem, majd a legkedvesebb mosolyomat rájuk villantottam. 
   - Ez annyira cukcsi, biztosan tetszeni fog - nyíltam hozzájuk hasonló hangon. A mindennapi szokásos megnyilvánulás. Ha menő csaj akarsz lenni, játszd a libát és az üres fejű lotyót. Még ha alap iskolában megnyerted az országos helyesírási versenyt. Nick csak elismerően bólogatott és már ott is hagyott engem. A fiúkkal az egyik helyettesítő tanárt kezdték szekálni.  
  A szünetben szokás szerint mindenki a folyosókon volt. Egyesek beszélgettek, esetleg tanultak a földön, mások ettek. Én pedig hallgattam a legújabb divat színeiről szóló beszámolókat. Néha elgondolkodom, miért is csinálom én ezt. Ugyan mindig oda lyukadok ki, hogy nincs más választásom, csak így maradhatok észrevehető. Ha a gimiben nem teszel valami nagydolgot az első éven, akkor el vagy ítélve a továbbiakra. Én tudtam, mivel hívjam fel a figyelmet magamra. Lesmárolni Nickyt a gólyabálon elég merész húzásnak bizonyult. Mivel idegenek voltunk és azt sem tudtam ki ő, és mit akar. Neki viszont ez tetszett, azóta együtt vagyunk, kisebb kihagyásokkal. 
   - Menjünk matekra, mindjárt csengetnek - szóltam oda Stephnek, aki összeszedve a cuccait jött is utánam. A fekete lakk magos sarkú cipellőnk teljes mértékben illett a fehér vászon térd feletti zoknihoz, amit hordanunk kellett a sötétkék zakóval együtt. Mi ezt egy kicsit felturbóztuk az évek során. A mi szoknyánk pár centivel rövidebb, és a cipőnk pár centivel magasabb. Szerencse, hogy Steph anyukája ügyesen varr. 

                                                                       ***

 - Megjöttem - kiáltottam Beccának mikor hazaértem az iskolából. Nick szokás szerint kirakott a ház előtt, majd el is húzott. Becca a nappaliban porszívózott, mint minden nap mire hazaérek. Lekapcsolta a készüléket, de akkora már az emeleten voltam. A lépcső rögtön a bejárat előtt van, úgyhogy nem sokszor megyek végig az egész házon. Felsiettem a lépcsőn és jobbra vettem az irányt. A ház jobb szárnya az enyém a bal a nevelőszüleimé, vagyis amikor otthon vannak. Becca a földszinti vendégszobában alszik. A nappali, a konyha, valamint az edzőszoba szintén a földszinten van. Beléptem a szobámba, ami a festésnek köszönhetően lila színben pompázott egy kis szürkés bevitellel. Mivel a lakberendezőnk nem tudott minden vágyamnak kielégítő szobát felmutatni átvettem az irányítást és én magam terveztem meg az egészet. Hallottam, hogy Becca feljön a lépcsőn. 
   - Szia, kislány. Milyen volt a suli? - lépett be az egyetlen olyan ember a szobámba, aki igazán megért. Becca a negyvenes évei körül van. A férje meghalt évekkel ezelőtt, gyerekei pedig nincsenek. Mikor a szüleim örökbe fogadtak akkor vették fel őt is, miszerint ismerte az anyámat. A szülő anyám és apám állítólag meghalt, de soha nem kérdeztem rá. Nem is volt bátorságom. John, a nevelőapám tiszteletlenségnek vette. Becca az egyetlen összeköttetésem az igazi szüleimmel, a többi kapocs velük halt. 
   - Pocsék. Szokásos nap, semmivel sem különb a többitől. Félek, összes többi ilyen unalmas lesz. Miért nem költözünk el a nagyvárosba? 
   - Tudod, hogy Liz és John soha nem adná el ezt a házat. 
   - Igen, de ez akkor is érthetetlen - kihúztam a piros kis masnit a hajamból, ami rögtön a vállamra hullott. Ledőltem a nagy ágyra, amire a rózsaszín anyagú baldachin lógott. Becca követett és ö is mellém feküdt. A háta mögül egy kis dobozt húzott elő. 
   - Boldog születésnapot Alana - nyújtotta oda a kis dobozt. Felültem és elvettem a fából faragott arany bevonású dobozkát, amin vörös színű kövek ékelődtek. Felnyitottam a dobozt és egy gyűrű volt benne. Ezüst, egyedi darab. Biztosan nem a városi ékszerészetben vette. Óvatosan kivettem és forgatni kezdtem az ujjaim közt. Felhúztam a gyűrűsujjamra és pontosan ráillett. Egy kígyó tekeredett végig a gyűrűn, és olyan érzést keltett bennem, hogy egy értékes tárgyat tartok a kezemben. Becca látta, hogy kicsit furcsállom a gyűrűt. 
   - Anyádé volt. Ő mondta nekem, hogy a tizenhatodik születésnapodon adjam ezt oda neked. 
   - Anyámé, mármint Liz? 
   - Nem Lana. Anyádé, mármint Isobel. Tudom, hogy nem szoktunk róluk beszélni, de ez mindenkinek mélypont. Főleg neked kéne annak lennie, még is... még is kiskorod óta ezzel nyaggatsz - pontosan! Becca az egyetlen, akivel az igazi szüleimről tudok beszélni, senki más. Ő viszont folyamatosan csak tereli a témát. Nincsenek emlékeim az árvaházról ahonnan örökbe fogadtak, mintha nem is létezne a hely. Nem emlékeszek semmire, és az igazi szüleimet is csak képek alapján tudom azonosítani. Utálom ezt az érzést. A gyűrűre kis köröket íveltem a másik ujjammal. Anya hordta egykor, és most én fogom. Büszkén fogom viselni. 
   - Köszönöm szépen - öleltem át Beccát, miközben szipogott egyet az orrán keresztül elérzékenyülve. Soha nem fogom levenni ezt a gyűrűt. Hivatalosan is az lesz a kapocs a szüleim és köztem. Miután Becca magamra hagyott megláttam a sarokban Stephenie ajándékát. Értem már miért nem adhatta át a suliban. Az egy méteres fehér maci egy piros szívecskét tartott a kezében, amin a legjobb barátnő felirat volt hímezve. Elmosolyodtam és magamhoz öleltem a macit. Elképzeltem, ahogy Steph átadja Beccának, hogy cipelje fel az emeletre. Megfogtam a telefonomat és tárcsázni kezdtem a barátnőmet, hogy megköszönjem neki mindezt. A telefonálás közben a szüleim is jelentkeztek a laptopon. Majdnem minden évben így telik a születésnapom. 
   - Boldog születésnapot Alana - kiáltották egyszerre a webkamerába.  
   - Köszönöm, mikor jöttök haza?  
   - Jaj szívem, nem tudjuk. Hiszen tudod, hogy sosem tudjuk pontosan. Annyira hiányzol nekünk. 
   - Ti is nekem. Milyen lesz a film? 
   - Szuper, most nem kellett kirúgnunk a sminkest se - mondta anya.
   - Pedig az a múltkori jó nő volt- gondolt vissza rá apám. 
   - Apa - szóltam rá. -, ne anya előtt. 
   - Alana, ne haragudj, de mennünk kell. Mától hivatalosan is felnőtt vagy, használd a kocsit. Szeretünk - küldtek egy puszit a laptopon keresztül. Elmosolyodtam és válaszoltam. 
    - Én is titeket - hajtottam le a készülék tetejét és ágyba bújtam. Holnap megkezdődik felnőtt életem első napja.

A bukás

 Kedves olvasók meg is hoztam a prológust. :)
 A részek egyelőre hetente lesznek feltöltve. 

                                                                     ***
 15 évvel korábban:
                                         
 Az ifjabb Jonathan Cudner a maroknyi kis csapata élén állt és ő vezette őket a csatába. Felfegyverkezett, magas rangú, kiképzett vadászokról beszélünk, akik a lázadást elindító horda ellen vonulnak. Anglia válaszolt a csatára és esővel teli felhőket küldött a harcolókra. Az ég dörgött s megszakadt. Egytől egyig tudják, a mai nap bekerül a vadászok történelmébe. Mindnek neve ott fog tündökölni a hatalmas könyvben. 
  Jonathan és Caroline Cudner két éves fia otthon vár, míg a szülei megvívják a csata rájuk eső részét. A kis csöppség nem is érti, miért hagyták magára a dadájával. 
 Isobel és William Knight kiáll Jonathan mellé és a dombtetőről nézik az alattuk gyülekező száműzött népet. Az ujjaikon érzik a gyűrű egyre nehezebb és nehezebb súlyát, mégis egy perce sem szándékoznak levenni.
   - Nos barátom, ma újra együtt harcolunk - ütögette meg William Jonathan hátát, aki lenézett a mellette álló feleségére. Jókívánságok közepette indult meg a sok kis csapat, le az ellenség orra elé. Kiáltottak, a fegyvereket az égbe emelték és Isten szeme láttára küzdenek majd. 
  Tíz perc sem telt el, és a csata vérpatakokba torkollott, a sötétség is megjelent. Éjszaka nincs kegyelem, az árnyak felébrednek és a halálhozó madarak hírül adják mindenki halálát. A kardok csattantak a puskák dörrentek. Senki sem nézte ki hal, ki él. A fajért harcoltak, mégis mindenki a saját bőrét akarta menteni. Százak estek el percek alatt, százak váltak hamuvá és tértek vissza a földbe. A levegőben keringett a vér szaga, még a fák lombjai is pirosra színeződtek. Néha már-már úgy tűnt az esőből fakad ez a rengeteg vér. 
  Isobel Knight mindvégig a férjét figyelte, ahogy mellette harcol. Egy percre sem vette le róla a szemét, még akkor sem, amikor egy száműzött a kést Isobel szeretettel teli szívébe állította. Némelyikük bőre bomladozott, míg másoknak a fogai rothadtak. Voltak, akik viszont teljes emberi alaknak örvendtek. 
  A szúrás után is mindvégig hű szerelmét, és gyermekének apját nézte. A nő lába összecsuklott és a teste elernyedt a földön. Levegőért kapkodott, de a szájából vér fröcskölődött fel.
   - Isobeeeel - kiáltotta el magát William, és letérdelt a felesége mellé. A szíve keserűséggel és szomorúsággal telt meg. A nő utolsó leheleteként e szavakat nyögte.  
   - Mond...mond meg neki, hogy szeretem, és mindig maradjon két lábbal a földön. Ne...ne veszítse el az elméjét soha, és nem...nem lesz semmi baja - fuldokolt. William a felesége fejét simogatta, mikor hátulról egy erős szúrást érzett a nyakában. Elterült a földön, felesége mellett és egymásba kapaszkodva hunyták le a szemüket. Ez volt az igaz szerelem.

Remélem tetszett. :)

Sziasztok kedves olvasók!

 Ezen a blogon külön kis világom törmelékeit és fantáziám szüleményeit szeretném veletek megosztani. 
Ez a beveztő rész lesz, és ha tetszett, akkor nyugodtan véleményezettek.
Jó olvasást. :)

Vadássz velem aranyom! 

Alana White, az iskola hercegnője. Mindene megvan, amit egy tinédzser lány csak kívánhat. Pénz, pasi, barátok, hírnév.  Az gimnázium nem egy trópusi nyaralóhely, ahol az ember kipihenheti magát. Áldozatokat hoz azért, hogy fent maradjon a trónon. De történik valami, ami mellett elhalványul az iskolában lévő posztjának megtartása. 
 Lana a 16. születésnapjára egy gyűrűt kap ajándékba Beccától, a házvezetőnőtől. Becca volt az, aki felnevelte őt, és az igazi szüleit is ismerte. Anyja helyett anyja volt és barát helyett barát.
 A fiatal lány boldogan viseli az ékszert, ami vérszerinti anyjáé volt. Érzelmileg kötődik az ezüst kígyót ábrázoló ékszerhez. A gyűrűhöz viszont egy külön világot is ajándékoztak, ami felforgatja a lány életét. Egy idő múlva már nem tudja mi igaz, és mi nem. A titokzatos fiú, aki ismeri minden furcsa dolog eredetét belép a képbe. Segíteni akar, de vajon tényleg ez a helyes út? Alana tényleg készen áll erre? A tinédzser lány belecsöppen a titkok kavalkádjába és az érzelmek hálójába. Ki kell derítenie fontos dolgokat, hogy túlélhesse a mindennapokat, miközben megtanul élni az új képességeivel.