Kedves olvasók meg is hoztam a prológust. :)
A részek egyelőre hetente lesznek feltöltve.
***
15 évvel korábban:
Az ifjabb Jonathan Cudner a maroknyi kis csapata
élén állt és ő vezette őket a csatába. Felfegyverkezett, magas rangú,
kiképzett vadászokról beszélünk, akik a lázadást elindító horda ellen
vonulnak. Anglia válaszolt a csatára és esővel teli felhőket küldött a
harcolókra. Az ég dörgött s megszakadt. Egytől egyig tudják, a
mai nap bekerül a vadászok történelmébe. Mindnek neve ott fog tündökölni a hatalmas könyvben.
Jonathan és Caroline Cudner két éves fia otthon vár, míg a szülei
megvívják a csata rájuk eső részét. A kis csöppség nem is érti, miért
hagyták magára a dadájával.
Isobel és William Knight kiáll Jonathan mellé és a dombtetőről nézik az
alattuk gyülekező száműzött népet. Az ujjaikon érzik a gyűrű egyre
nehezebb és nehezebb súlyát, mégis egy perce sem szándékoznak levenni.
- Nos barátom, ma újra együtt harcolunk -
ütögette meg William Jonathan hátát, aki lenézett a mellette álló
feleségére. Jókívánságok közepette indult meg a sok kis csapat, le az
ellenség orra elé. Kiáltottak, a fegyvereket az égbe emelték és Isten
szeme láttára küzdenek majd.
Tíz
perc sem telt el, és a csata vérpatakokba torkollott, a sötétség is
megjelent. Éjszaka nincs kegyelem, az árnyak felébrednek és a halálhozó
madarak hírül adják mindenki halálát. A kardok csattantak a puskák
dörrentek. Senki sem nézte ki hal, ki él. A fajért harcoltak, mégis
mindenki a saját bőrét akarta menteni.
Százak estek el percek alatt, százak váltak hamuvá
és tértek vissza a földbe. A
levegőben keringett a vér szaga, még a fák lombjai is pirosra
színeződtek. Néha már-már úgy tűnt az esőből fakad ez a rengeteg vér.
Isobel Knight mindvégig a férjét figyelte, ahogy mellette harcol. Egy
percre sem vette le róla a szemét, még akkor sem, amikor egy száműzött a
kést Isobel szeretettel teli szívébe állította. Némelyikük bőre bomladozott,
míg másoknak a fogai rothadtak. Voltak, akik viszont teljes emberi
alaknak örvendtek.
A szúrás után is mindvégig hű
szerelmét, és gyermekének apját nézte. A nő lába összecsuklott és a teste
elernyedt a földön. Levegőért kapkodott, de a szájából vér fröcskölődött
fel.
- Isobeeeel -
kiáltotta el magát William, és letérdelt a felesége mellé. A
szíve keserűséggel és szomorúsággal telt meg. A nő utolsó leheleteként e
szavakat nyögte.
- Mond...mond meg neki, hogy
szeretem, és mindig maradjon két lábbal a földön. Ne...ne veszítse el az
elméjét soha, és nem...nem lesz semmi baja - fuldokolt. William a
felesége fejét simogatta, mikor hátulról egy erős szúrást érzett a
nyakában. Elterült a földön, felesége mellett és egymásba kapaszkodva
hunyták le a szemüket. Ez volt az igaz szerelem.
Remélem tetszett. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése