1 . fejezet: Maradj a trónon

Alana

  Nick autója hangos zene ricsajjal gurult be az iskola parkolójába. Ilyenkor minden szempár minket figyel, ahogy a szerintük tökéletes pár kilép az ezreket érő sportkocsiból.
  Ma sem volt ez másképp. Kiszálltam az autóból és a vállamra akasztottam a Chaneles táskámat, amit a nevelőanyám küldött Párizsból. Nick odajött hozzám és átkarolt. A szokásos sportdzsekije volt rajta az iskolai egyenruha felett, amin az iskolát jelképező sárga sas volt.
   - Mosolyogj édesem, a pórnép minket figyel - súgta a fülembe Nick. A szemeimet forgatva a számat nagy mosolyra húztam és bevonultunk az iskola kapuin. A szekrényajtók csapkodása és a csengő hangja visszhangzott az egész folyosón. Mindenki sietősen iszkolt be a termekbe. 
  Én viszont ráérősen odaballagtam a szekrényemhez, és elkezdtem kikódolni a zárat. Úgy emlékeztem, francia az első órám. Kivettem a dolgaim, majd elindultam a nyelvi szakos terembe. A magas sarkú cipőm hangosan kopogott a padlón, a vörösesbarna hajam pedig lófarokban himbálódzott a fejem tetején. Egy kis piros szalaggal kötöttem át, ott ahol a hajgumi helye szokott lenni. Benyitottam a terembe, és mindenki engem nézett. Nem hiába nem siettem franciára, ugyanis köztudott tény, hogy Miss Riley mindig késik tíz percet. A sorok közt eliszkolva lehuppantam a megszokott helyemre Stephenie mellé. A barátnőm, mint mindig résnyire húzott szemmel méregetett. Előpakoltam a cuccaim és teljes mértékben rá figyeltem. 
   - Most meg mi van? 
   - Ezt a táskát anyád küldte nem? 
   - Ja, de miért kérded. Már vagy egy hónapja meg van. 
   - Nem tudom, olyan másnak tűnik ma, mintha lenne rajta valami - a táskámra néztem de nem volt rajta semmi, vagyis még is. Egy cetli volt rá ragasztva az oldalára. 
 Nézz be a padba. Írta a levél. Benéztem a padba, ahol egy kis kék ékszerdoboz volt. Lassan kivettem a dobozt és felemeltem a tetejét. Egy gyémánttal kirakott nyaklánc volt benne A-betűvel, mint Alana. Kiemeltem a dobozból, alatta pedig újabb cetli volt ragasztva. 
 Boldog születésnapot a legcsodálatosabb csajnak. A te Nickyd.
   - Na, jó. Mivel vetted rá egy ilyen ajándékra? 
   - Én nem is, vagyis. Az ő ötlete volt százszázalékosan. 
   - Aha, ha Nick egyszer találna ki ilyet magától már hozzá mentem volna feleségül. 
   - Olyan pesszimista vagy. Tényleg én segítettem neki, de most az én ajándékom. Tessék - nyújtott át Steph egy borítékot. Letettem a nyakláncot és mosolyogva elvettem a borítékot. A borítékban még egy cetli állt. Mi ez a sok cetli? 
  Az ajándékod otthon vár szivi. 
  - Stephenie Smith a kis humorzsák - nevettem fel hangosan. Szóval az ajándékom otthon vár. Minden lány a tizenhatodik születésnapját várja talán a legjobban. Én nem érzek semmi különleges dolgot ebben a napban. Minden úgy indult, ahogy szokott. Még Becca a háztartás vezetőnk is szokás szerint elaludt és nem keltett fel reggel. Apa és anya szokás szerint nem jöttek haza az éjszaka. Nick szokás szerint játszotta a nagymenőt és Miss Riley, na, ő a szokástól eltérve ma csak öt percet késett az óráról. Utálom a franciát. 
   Az óra teljes unalomban telt. A fejemet a kezemre támasztva hallgattam végig, hogy
Jeanne d'Arc vagyis Szent Johanna hogyan mentette meg Franciaországot. Soha nem értettem francia órán miért tanulunk a franciák történelméről a nyelv tanulása helyett. De nem ez a legfurcsább Winterton kis városában. Az eső itt többször esik, mint London belvárosában mivel a ez egy tengerpart közeli kisváros. Néha eltöprengek, hogy hogyan kerültem én ide, ebbe a porfészekbe.            
  Mikor kicsöngettek az egyenruhám szoknyáját megigazítva elindultam a szekrényemhez Stephenievel. A rövid szőke haját igazgatta miközben végighaladtunk a folyosón. Felszegett állal haladtunk végig minden nap. Nem dicsekednék, de felnéznek ránk a diákok. A menők csapata minden szünetben a lépcsőknél gyülekezik. Mi is oda tartozunk. Ők a családom. 
   - Mikor szervezed meg az évi pizsamapartid Lana? - kérdezte a barátnőm
   - Még nincs meg a dátum. Valamikor, amikor anyu és apa nincs otthon. 
   - Szóval, akkor tökmindegy melyik hétvégén lesz nem? 
   - Igen, látod ez a jó dolog abban, ha egy hónapba egyszer látod a szüleid. 
   - Bárcsak anyuék is elutaznának mindig - gondolkodott Steph a szekrényénél. Kettővel van mellettem a szekrénye, úgyhogy még ide is együtt járunk. Ezzel a kijelentésével nem értettem egyet. Én mindent megadtam volna azért, hogy Liz és John többet járjanak haza. Öt éves korom óta őket tartom a szüleimnek, de mégsem viselkednek szülőként. Úgy utaznak egyik országból a másikba, mintha egy kisállat lennék, akit csak odadobnak Beccának, hogy viselje gondomat. Miután kicseréltük a cuccaink a következő órára, ami a matek lesz, elindultunk a lépcsőkhöz. Már mindenki ott volt. Nick, Peter, Kate, Briana, Sam és Ben.   
    - Sziasztok - köszöntöttem mindenkit, majd Nickhez hajolva egy könnyű csókot nyomtam a szájára.    
   - Alana, szívem. Megkaptad az ajándékom? 
   - Igen Nicky megkaptam, köszönöm szépen nagyon tetszik. 
   - Akkor miért nincs rajtad? - tette fel a nagy kérdést. Az óra után betettem a szekrényembe és nem is gondolkoztam azon, hogy esetleg fel kellene vennem. Most viszont, hogy Nicket látom, talán jobb lett volna. 
   - Még nem volt alkalmam feltenni, és szerettem volna, ha te akasztod rám - hazudtam teljesen nyugodt szívvel. Semmi lelkiismeret furdalás, vagy megbánás. 
   - Jó, mindegy. Hol ünnepeljük meg ma a drágám születésnapját? - kérdezte Nick a haverjaitól. 
   - Jaj, én nem szeretnék sehova menni - vettem rögtön védelembe magamat. Peteren és Stephenien kívül mindenki furcsán nézett rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Legyintettem egyet és hangos értelmetlen kacagásban törtem fel. 
  Most, hogy betöltöttem a tizenhatot Nick reménykedik benne, hogy lefekszem vele. Ám ő nem tudja, hogy eszem ágában sincs. Peter, Sam és Ben mosolyogva néztek rám. Igazából nem sok mindenkit kedvelek a csapatból - kivéve Petert, és Stepheneit -, de Nicky barátai, szóval elviselem őket. Ha ez az ára, akkor vállalom. Egy évembe telt felküzdeni ide a csúcsra, ahol most én és Nick vagyunk. Sok mindent elviseltem az idő alatt, és sok mindent is tanultam. Tudom, hogy kiben bízzak és kiben nem. 
   - Hé, Lana - tette Briana a kezét a vállamra. Ránéztem a kezére, és rögtön le is kapta onnan. 
   - Tessék? 
   - Mi mikor adjuk át az ajándékodat? - kérdezte Kate vele egy időben. Mintha valami eszelős horrorfilmbe lennénk. 
   - Miért vettetek nekem ajándékot? Ha jól emlékszem tavaly még egy boldog születésnapot sem mormoltatok el - tudakoltam résnyire húzott szemekkel. Miért adnának most nekem ajándékot? Nem várom én el, vagy valami. Igaz, hogy Briana, Lisa és Sam, valamint Peter egy évvel idősebbek, de az agyuk még így is alattam van valahol. 
    - Lana aranyom, ne légy ilyen fapofa. Csak kedvesek akarnak lenni. - ölelte át a vállamat Nick. Stephenie csak a haját fésülgette, míg az összes hajszála be nem sorakozott katona módjára a többihez. Eközben a bátyja, Peter folyamatosan őt buzerálta. Forgattam egy sort a szemem, majd a legkedvesebb mosolyomat rájuk villantottam. 
   - Ez annyira cukcsi, biztosan tetszeni fog - nyíltam hozzájuk hasonló hangon. A mindennapi szokásos megnyilvánulás. Ha menő csaj akarsz lenni, játszd a libát és az üres fejű lotyót. Még ha alap iskolában megnyerted az országos helyesírási versenyt. Nick csak elismerően bólogatott és már ott is hagyott engem. A fiúkkal az egyik helyettesítő tanárt kezdték szekálni.  
  A szünetben szokás szerint mindenki a folyosókon volt. Egyesek beszélgettek, esetleg tanultak a földön, mások ettek. Én pedig hallgattam a legújabb divat színeiről szóló beszámolókat. Néha elgondolkodom, miért is csinálom én ezt. Ugyan mindig oda lyukadok ki, hogy nincs más választásom, csak így maradhatok észrevehető. Ha a gimiben nem teszel valami nagydolgot az első éven, akkor el vagy ítélve a továbbiakra. Én tudtam, mivel hívjam fel a figyelmet magamra. Lesmárolni Nickyt a gólyabálon elég merész húzásnak bizonyult. Mivel idegenek voltunk és azt sem tudtam ki ő, és mit akar. Neki viszont ez tetszett, azóta együtt vagyunk, kisebb kihagyásokkal. 
   - Menjünk matekra, mindjárt csengetnek - szóltam oda Stephnek, aki összeszedve a cuccait jött is utánam. A fekete lakk magos sarkú cipellőnk teljes mértékben illett a fehér vászon térd feletti zoknihoz, amit hordanunk kellett a sötétkék zakóval együtt. Mi ezt egy kicsit felturbóztuk az évek során. A mi szoknyánk pár centivel rövidebb, és a cipőnk pár centivel magasabb. Szerencse, hogy Steph anyukája ügyesen varr. 

                                                                       ***

 - Megjöttem - kiáltottam Beccának mikor hazaértem az iskolából. Nick szokás szerint kirakott a ház előtt, majd el is húzott. Becca a nappaliban porszívózott, mint minden nap mire hazaérek. Lekapcsolta a készüléket, de akkora már az emeleten voltam. A lépcső rögtön a bejárat előtt van, úgyhogy nem sokszor megyek végig az egész házon. Felsiettem a lépcsőn és jobbra vettem az irányt. A ház jobb szárnya az enyém a bal a nevelőszüleimé, vagyis amikor otthon vannak. Becca a földszinti vendégszobában alszik. A nappali, a konyha, valamint az edzőszoba szintén a földszinten van. Beléptem a szobámba, ami a festésnek köszönhetően lila színben pompázott egy kis szürkés bevitellel. Mivel a lakberendezőnk nem tudott minden vágyamnak kielégítő szobát felmutatni átvettem az irányítást és én magam terveztem meg az egészet. Hallottam, hogy Becca feljön a lépcsőn. 
   - Szia, kislány. Milyen volt a suli? - lépett be az egyetlen olyan ember a szobámba, aki igazán megért. Becca a negyvenes évei körül van. A férje meghalt évekkel ezelőtt, gyerekei pedig nincsenek. Mikor a szüleim örökbe fogadtak akkor vették fel őt is, miszerint ismerte az anyámat. A szülő anyám és apám állítólag meghalt, de soha nem kérdeztem rá. Nem is volt bátorságom. John, a nevelőapám tiszteletlenségnek vette. Becca az egyetlen összeköttetésem az igazi szüleimmel, a többi kapocs velük halt. 
   - Pocsék. Szokásos nap, semmivel sem különb a többitől. Félek, összes többi ilyen unalmas lesz. Miért nem költözünk el a nagyvárosba? 
   - Tudod, hogy Liz és John soha nem adná el ezt a házat. 
   - Igen, de ez akkor is érthetetlen - kihúztam a piros kis masnit a hajamból, ami rögtön a vállamra hullott. Ledőltem a nagy ágyra, amire a rózsaszín anyagú baldachin lógott. Becca követett és ö is mellém feküdt. A háta mögül egy kis dobozt húzott elő. 
   - Boldog születésnapot Alana - nyújtotta oda a kis dobozt. Felültem és elvettem a fából faragott arany bevonású dobozkát, amin vörös színű kövek ékelődtek. Felnyitottam a dobozt és egy gyűrű volt benne. Ezüst, egyedi darab. Biztosan nem a városi ékszerészetben vette. Óvatosan kivettem és forgatni kezdtem az ujjaim közt. Felhúztam a gyűrűsujjamra és pontosan ráillett. Egy kígyó tekeredett végig a gyűrűn, és olyan érzést keltett bennem, hogy egy értékes tárgyat tartok a kezemben. Becca látta, hogy kicsit furcsállom a gyűrűt. 
   - Anyádé volt. Ő mondta nekem, hogy a tizenhatodik születésnapodon adjam ezt oda neked. 
   - Anyámé, mármint Liz? 
   - Nem Lana. Anyádé, mármint Isobel. Tudom, hogy nem szoktunk róluk beszélni, de ez mindenkinek mélypont. Főleg neked kéne annak lennie, még is... még is kiskorod óta ezzel nyaggatsz - pontosan! Becca az egyetlen, akivel az igazi szüleimről tudok beszélni, senki más. Ő viszont folyamatosan csak tereli a témát. Nincsenek emlékeim az árvaházról ahonnan örökbe fogadtak, mintha nem is létezne a hely. Nem emlékeszek semmire, és az igazi szüleimet is csak képek alapján tudom azonosítani. Utálom ezt az érzést. A gyűrűre kis köröket íveltem a másik ujjammal. Anya hordta egykor, és most én fogom. Büszkén fogom viselni. 
   - Köszönöm szépen - öleltem át Beccát, miközben szipogott egyet az orrán keresztül elérzékenyülve. Soha nem fogom levenni ezt a gyűrűt. Hivatalosan is az lesz a kapocs a szüleim és köztem. Miután Becca magamra hagyott megláttam a sarokban Stephenie ajándékát. Értem már miért nem adhatta át a suliban. Az egy méteres fehér maci egy piros szívecskét tartott a kezében, amin a legjobb barátnő felirat volt hímezve. Elmosolyodtam és magamhoz öleltem a macit. Elképzeltem, ahogy Steph átadja Beccának, hogy cipelje fel az emeletre. Megfogtam a telefonomat és tárcsázni kezdtem a barátnőmet, hogy megköszönjem neki mindezt. A telefonálás közben a szüleim is jelentkeztek a laptopon. Majdnem minden évben így telik a születésnapom. 
   - Boldog születésnapot Alana - kiáltották egyszerre a webkamerába.  
   - Köszönöm, mikor jöttök haza?  
   - Jaj szívem, nem tudjuk. Hiszen tudod, hogy sosem tudjuk pontosan. Annyira hiányzol nekünk. 
   - Ti is nekem. Milyen lesz a film? 
   - Szuper, most nem kellett kirúgnunk a sminkest se - mondta anya.
   - Pedig az a múltkori jó nő volt- gondolt vissza rá apám. 
   - Apa - szóltam rá. -, ne anya előtt. 
   - Alana, ne haragudj, de mennünk kell. Mától hivatalosan is felnőtt vagy, használd a kocsit. Szeretünk - küldtek egy puszit a laptopon keresztül. Elmosolyodtam és válaszoltam. 
    - Én is titeket - hajtottam le a készülék tetejét és ágyba bújtam. Holnap megkezdődik felnőtt életem első napja.

A bukás

 Kedves olvasók meg is hoztam a prológust. :)
 A részek egyelőre hetente lesznek feltöltve. 

                                                                     ***
 15 évvel korábban:
                                         
 Az ifjabb Jonathan Cudner a maroknyi kis csapata élén állt és ő vezette őket a csatába. Felfegyverkezett, magas rangú, kiképzett vadászokról beszélünk, akik a lázadást elindító horda ellen vonulnak. Anglia válaszolt a csatára és esővel teli felhőket küldött a harcolókra. Az ég dörgött s megszakadt. Egytől egyig tudják, a mai nap bekerül a vadászok történelmébe. Mindnek neve ott fog tündökölni a hatalmas könyvben. 
  Jonathan és Caroline Cudner két éves fia otthon vár, míg a szülei megvívják a csata rájuk eső részét. A kis csöppség nem is érti, miért hagyták magára a dadájával. 
 Isobel és William Knight kiáll Jonathan mellé és a dombtetőről nézik az alattuk gyülekező száműzött népet. Az ujjaikon érzik a gyűrű egyre nehezebb és nehezebb súlyát, mégis egy perce sem szándékoznak levenni.
   - Nos barátom, ma újra együtt harcolunk - ütögette meg William Jonathan hátát, aki lenézett a mellette álló feleségére. Jókívánságok közepette indult meg a sok kis csapat, le az ellenség orra elé. Kiáltottak, a fegyvereket az égbe emelték és Isten szeme láttára küzdenek majd. 
  Tíz perc sem telt el, és a csata vérpatakokba torkollott, a sötétség is megjelent. Éjszaka nincs kegyelem, az árnyak felébrednek és a halálhozó madarak hírül adják mindenki halálát. A kardok csattantak a puskák dörrentek. Senki sem nézte ki hal, ki él. A fajért harcoltak, mégis mindenki a saját bőrét akarta menteni. Százak estek el percek alatt, százak váltak hamuvá és tértek vissza a földbe. A levegőben keringett a vér szaga, még a fák lombjai is pirosra színeződtek. Néha már-már úgy tűnt az esőből fakad ez a rengeteg vér. 
  Isobel Knight mindvégig a férjét figyelte, ahogy mellette harcol. Egy percre sem vette le róla a szemét, még akkor sem, amikor egy száműzött a kést Isobel szeretettel teli szívébe állította. Némelyikük bőre bomladozott, míg másoknak a fogai rothadtak. Voltak, akik viszont teljes emberi alaknak örvendtek. 
  A szúrás után is mindvégig hű szerelmét, és gyermekének apját nézte. A nő lába összecsuklott és a teste elernyedt a földön. Levegőért kapkodott, de a szájából vér fröcskölődött fel.
   - Isobeeeel - kiáltotta el magát William, és letérdelt a felesége mellé. A szíve keserűséggel és szomorúsággal telt meg. A nő utolsó leheleteként e szavakat nyögte.  
   - Mond...mond meg neki, hogy szeretem, és mindig maradjon két lábbal a földön. Ne...ne veszítse el az elméjét soha, és nem...nem lesz semmi baja - fuldokolt. William a felesége fejét simogatta, mikor hátulról egy erős szúrást érzett a nyakában. Elterült a földön, felesége mellett és egymásba kapaszkodva hunyták le a szemüket. Ez volt az igaz szerelem.

Remélem tetszett. :)

Sziasztok kedves olvasók!

 Ezen a blogon külön kis világom törmelékeit és fantáziám szüleményeit szeretném veletek megosztani. 
Ez a beveztő rész lesz, és ha tetszett, akkor nyugodtan véleményezettek.
Jó olvasást. :)

Vadássz velem aranyom! 

Alana White, az iskola hercegnője. Mindene megvan, amit egy tinédzser lány csak kívánhat. Pénz, pasi, barátok, hírnév.  Az gimnázium nem egy trópusi nyaralóhely, ahol az ember kipihenheti magát. Áldozatokat hoz azért, hogy fent maradjon a trónon. De történik valami, ami mellett elhalványul az iskolában lévő posztjának megtartása. 
 Lana a 16. születésnapjára egy gyűrűt kap ajándékba Beccától, a házvezetőnőtől. Becca volt az, aki felnevelte őt, és az igazi szüleit is ismerte. Anyja helyett anyja volt és barát helyett barát.
 A fiatal lány boldogan viseli az ékszert, ami vérszerinti anyjáé volt. Érzelmileg kötődik az ezüst kígyót ábrázoló ékszerhez. A gyűrűhöz viszont egy külön világot is ajándékoztak, ami felforgatja a lány életét. Egy idő múlva már nem tudja mi igaz, és mi nem. A titokzatos fiú, aki ismeri minden furcsa dolog eredetét belép a képbe. Segíteni akar, de vajon tényleg ez a helyes út? Alana tényleg készen áll erre? A tinédzser lány belecsöppen a titkok kavalkádjába és az érzelmek hálójába. Ki kell derítenie fontos dolgokat, hogy túlélhesse a mindennapokat, miközben megtanul élni az új képességeivel.