2: fejezet: A három idegen

Alana 

  Másnapra teljesen lecsendesedett minden a születésnapomat illetően. Leálltak a SMS-kel és a telefonhívásokkal is. Nem volt több kétszínű "boldog szülinapot" köszöntés sem. Minden mehet tovább a megszokott kerékvágásban. Reggel Nick értem jött és boldogan látta, hogy felvettem a nyakláncot. Bekapcsolta a dübörgő zenét és elindultunk. A telefonomat nyomkodtam miközben az egyik kezét levette a kormányról és rátette a combomra. Elkezdte simogatni a lábam, majd egyre feljebb haladt feltűrve a szoknyámat. Lenéztem a kezére, ami már az alsóneműm szegélyénél járt. 
   - Tedd csak vissza a kormányra - nyomkodtam tovább a telefonomat. Semmi érdekeset nem csináltam, de jobb, mint Nickkel a fociról dumálni, meg arról, hogy ő milyen jó pasi. Valahol a felszín alatt mindketten tudjuk, hogy itt nincs szó szerelemről, csupán érdekből vagyunk egymás mellett. De ha mégis, ha mégis ilyen lenne a szerelem, akkor köszönöm de nem kérek. 
    - Ne már Lana. Megígérted, hogy ha tizenhat leszel, akkor csinálhatjuk. Nézd meg Brianát és Lisát, már vagy két éve nem szüzek.  
   - Nem nagyon érdekel, ugye tudod?- mondtam neki fel sem nézve a telefonomból. Hirtelen lefékezett a kocsival én pedig előre lendültem. A hajam az arcomba lógott és az útra néztem. Mögöttünk az autók hangos dudálásba kezdtek, majd kitértek minket. Az úton nem volt semmi, még is megálltunk. 
    - Ajánlom, hogy betartsd a szavad, különben...  
    - Különben? Mi lesz Nicky? Kidobsz az autóból, szakítunk? Elhíresztelsz valami ostoba pletykát rólam? 
   - Te akartad - vonta meg a vállát, majd megnyomta a gázpedált, az autó pedig csikorogva
 elindult.     
  Hátradobódtam az ülésnek és a fejemet az ablaknak nyomtam. Mikor a parkolóba értünk a szokásos helyre parkolt be Nick. Mindenki minket nézett, mint egy átlagos reggelen. Kiszálltam a kocsiból és elindultam Nick nélkül. Egyedül sétáltam be az iskola ajtóin. A táskámat a vállamra vetettem és végighaladtam a folyosón. Számtalan szempár engem nézett és susogni kezdtek. Nem is figyeltem rájuk, csak mentem a szekrényemhez. 
  A sarokról három alak lépett elő. Mind a háromnak fekete volt az öltözete. A nadrágjuk, a kabátjuk, a pólójuk, de még a dzsekijük is. Elindultak velem szemben és láttam, hogy már mindenki ő róluk susog elterelve a figyelmet rólam. Egy ikerpár és egy fiú. Egy fiú akinek feketébb a haja, mint maga a holló. Ő ment középen, a két iker pedig a két szélén. Nekik hosszú hajuk volt, kicsit hasonlítottak Taylor Kitschre. Lassabban kezdtem lépkedni, hogy jól megfigyeljem őket. Mit keres három ilyen pasi Wintertonban? 
  Mikor közelebb értek hozzám mindhárman kikerültek, de az a középső fiú rám nézett, majd le a kezemre. A szemén mintha valami fekete fátyol futott volna végig. A hideg is kirázott. Minden hangot elcsendesülni véltem. A csengő hirtelen és hangosan megszólalt, mire a fiú is továbbindult. Befordultak a másik sarkon és az igazgatói iroda felé vették az irányt. Én is megfordultam és a szekrényemhez siettem. Rájöttem, hogy történelmünk lesz. Arról nem késhetek. Az osztályfőnök tartsa az órát. Sietősen kikapkodtam a cuccaim és becsuktam az ajtót. A zár viszont nem akart rákattanni. Próbáltam, de folyton beakadt. Letettem a könyveim a padlóra és két kézzel erősen megnyomni. A zár hirtelen kattant egyet és becsukódott. Felkaptam a dolgaim és rohanni kezdtem fel a lépcsőn. Mire felértem már láttam, hogy Buchanan tanár úr is bemegy a történelmi terembe. Ilyen késésben lennék, vagy ő érkezett ennyire korán? Kopogás nélkül rontottam be a terembe, ahol minden szem engem figyelt. A tábla előtt a három fiú állt az osztályfőnökünkkel. Ők is engem néztek. Nick nevetésben tört fel mikor meglátott, majd valamilyen furcsa okból a tankönyvei a földön landoltak. Ránéztem a fiúra és újra a fekete fátyolt láttam. A bambulásomból Buchanan tanár úr szakított ki. 
   - Miss White, ha már így elkésett megkérhetném, hogy foglaljon helyet? 
   - Igen, elnézést - lehajtott fejjel indultam el a két sor között. Nick kacsintott rám, de elfordítottam a fejem. Leültem Stephenie mögé és a szemem sarkából ránéztem újra a három idegenre. Volt bennük valami különleges, valami idegen és titokzatos. 
    - Az új osztálytársaitok, fogadjátok őket szeretettel. Daniel, Nathan és Robin. 
   - A pokolból jöttetek ilyen szerelésben?- kérdezte Nick nevetve. Idióta! Mi van, ha gyászolnak valamiért? Akkora egy tuskó. A három fiú nem szólt semmit, de láttam, hogy Daniel az egyik iker ökölbe szorítja a kezét, majd elengedi. A tanár sorban mondta a neveket, szóval akkor ő Nathan. Szép neve van. Mindhárman elindultak az üres helyekre. Egy volt mögöttem egy Steph előtt, egy pedig a mellettem lévő sorba. Nagyon reméltem, hogy Nathan nem Steph elé fog ülni. Daniel, az egyik iker leült Stephenie elé. Robin mögém és Nathan pedig a mellettem lévő sorban foglalt el egy széket. Az egész iskolában egy személyes padok vannak, kivéve a nyelvi tantermet. Ott ülhetek Stephenievel, de máskor esélyünk sem volt pletykálni óra közben. 
  A szemem sarkából lopott pillantásokkal Nathan néztem, de ő rám sem nézett. Buchanan tanár úr belekezdett az órába. A felül kopaszodó feje és az alacsony mérete ellenére nagyon szigorú tanár. Minden diák először célpontnak szemelte ki, de feladtak vele. A tanár úr megtörhetetlen. Az óra csendben folyt tovább. Az agyam a szüneten kattogott. Most, hogy nyilvánosan elrohantam Nicky elől még hozzájuk tartozom? Nem, Alana ne is gondolj ilyenekre. Itt ők tartoznak hozzád! 
  Megszólalt a csengő és mindenki pakolászni kezdett. Nickre néztem, aki Bennel haladt ki az osztályból. Stephenie asztalához mentem és megvártam, míg összepakol. Robin, a titokzatos fiú a három közül felállt és ránk nézett. 
   - Sziasztok - köszönt oda nekünk mosolyogva. A mosolya tökéletes volt, mintha soha nem szorult volna fogorvosi beavatkozásra. Stephenie felnézett az asztalról és nem bírt megszólalni. 
   - Szia- bökte ki végül. 
   - Szóval ide fogtok járni?- kezdtem a kérdezősködést. Időközben Nathan és Daniel is közelebb ért hozzánk. A két ikerpárt jobban szemügyre véve hasonlók voltak, de megkülönböztethetőek. Daniel arca valamivel vékonyabb, csontosabb volt és a testalkata is, míg Robiné szálkásabb. 
   - Igen - vágta rá Daniel. Nathan lehajtott fejjel állt ott és a padlót nézte. Mikor észrevette, hogy őt nézem lassan felnézett és elmosolyodott. Elpirulva néztem Stephenire, aki Robinnal elegyedett beszélgetésbe. Körülnéztem és már csak mi voltunk az osztályba. Nyeltem egy nagyot és utat törve magamnak kiiszkoltam az osztályból. A lábam megbicsaklott, de futottam tovább. Nem kaptam levegőt. A tüdőm, mintha zsugorodna össze. Lefutottam a lépcsőn a földszintre. A lépcsők alatt ott álltak Brianáék. Rájuk néztem, de csak gúnyosan nevettek. Észre sem vették, hogy az ájulás szélén álok. Elsiettem és a cipőm hangosan kopogott a folyosón. Mindenki engem nézett, megint. A női mosdó felé akartam vettem az irányt, de nem értem volna el addig. Kirohantam a főbejáraton és térdre rogytam. A nyakláncom csilingelt a nyakamban. Szép tavaszi idő volt. A nap is előbukkant néha-néha a felhők mögül. Nem kaptam levegőt, mintha összeszorítanák a tüdőmet. A mellkasomra tettem a kezem és a földre hajolva köhögni kezdtem. Könnyek gyűltek a szemem sarkában, de visszafojtotta azokat az erős köhögésem. Köhögtem és köhögtem. Már égett a légcsövem, de még mindig éreztem... éreztem valamit a torkomnál. Enyhült a szorítás a mellkasomban ugyan, de másodpercek alatt a szemem is égni kezdett, majd az ujjam. Mintha fel akarna robbanni a belsőm. A körmeimet végighúztam az aszfalton hátha elterelem a figyelmem valamivel. Újra rám jött a köhögés. Most viszont nem csak levegő jött fel a torkomból, hanem vér. 
  Hangosan felsikítottam és a torkomra tettem a kezem. Valami forrót éreztem, majd elemeltem a kezem magamtól, hogy meg tudjam nézni. A tenyerem tiszta vér volt mindenütt, valamint a szám is. Mi történik velem? Körülnéztem, de sehol nem volt senki. Kiszakadt belőlem a sírás és teljes pánik vett körül. Hirtelen egy kéz rántott fel a talajról. 
   - Hé, Alana - rángatott Nathan erősen. Nem figyeltem rá csak sírtam. Vér volt mindenhol - Ez nem történik meg, érted? Figyelj rám. Nem tudom, mit látsz, de nem valóságos. Koncentrálj egy dologra. Koncentrálj a hangomra - mondta folyamatosan a fülembe. Nem hagyta abba. Elkezdett beszélni az időjárásról és a városról. Mindenről beszélt, amire hallgattam. Figyeltem arra, amit mond, egy percre sem térítettem el a gondolataim. Mire feleszméltem már nem sírtam. Nate szorosan ölelt magához és a hátamat simogatta. Körbenéztem és semmi. Egy vérfolt sem volt sehol. Mégis, hogy történhetett ez? Megnéztem a kezem, ami tiszta volt. Felnéztem a fiúra, aki keresztbe font karokkal állt előttem. Ijedtemben futásnak iramodtam vissza az épületbe. Az embereket félrelökve az utamból futottam be a női mosdóba. Még egy pillantást vetettem a lépcső aljára ahol ott álltak Nickék. A lépcsőről pedig Daniel és Robin ballagott le tankönyvekkel a kezükben, ahogy meglátták az ijedt arcomat rögtön elindultak felém. Megfordultam és berohantam a mosdóba. Egy fülkébe mentem be végül magamra zárva azt. Nekidőltem az ajtónak és nagy levegőt vettem. Ki fújtam, majd be. Miután nem hallottam lépteket a mosdókagyló fölé hajoltam és megmostam az arcomat is. Közelebb léptem, hogy meg tudjam vizsgálni magamat. A torkomon tényleg nem volt semmi. A szemem is rendben volt, de az ujjam. Az ujjam egyáltalán nem volt rendben. Levettem a gyűrűt, amit tegnap adott Becca és alaposan méregetni kezdtem az ujjam. Olyan volt, olyan volt mintha a gyűrű kiégette volna a bőröm. Nem, nem csak megnyomódott. Ahogy hozzáértem égett a fájdalomtól. A vér itt-ott piros foltokban megjelent a bőrömön. Nem hallucináltam! Tisztán láttam a vért, ami feljött a tüdőmből ott kint. Mégsem...mégsem tudom megmagyarázni. Megengedtem a hideg vizet és aládugtam. A gyűrűt pedig a másik kezemre húztam fel. Nem tudom mi a franc történt az előbb, de nem hagyom, hogy akármi megszakítsa az első köteléket a szüleimmel. A csengő hangosan szólt még a mosdóban is. Nem mertem kimenni a mosdóból. Ha Nathanék várnak rám odakint nem tudok elfutni. De mit is akarnak tőlem egyáltalán? Az előbb Nathan azt mondta, "ez nem valóság". Tudnia kellett, hogy látok valamit. Már csak azt kell kiderítenem, hogy a három idegennek mi köze van mind ehhez. 
  Lassan kinyitottam az ajtót és kilestem rajta. Az emberek eltűntek a folyosóról, mindenki ment órára. Nagyobbra nyitottam az ajtót és ki akartam lépni amikor valaki előlépett az ajtó mögül. Már éppen rohanni akartam, de csak Buchanan tanár úr volt az. 
   - Miss. White mit keres maga még itt? Ha nem hallotta volna a csengő már megszólalt. Menjen órára azonnal - kiáltott bele az arcomba. Sietősen eliszkoltam előle fel a terembe. Semmi kedvem nem volt a nyelvtanhoz, ami meglepő ugyanis ez a kedvenc tantárgyam. Ez az óra szokásosan az osztályteremben van, nem pedig a nyelvi termekben. Beléptem az osztályba és a helyemre siettem. Megnyugodva vettem észre, hogy Daniel, Nate és Robin nem volt sehol. A tanár is csak utánam érkezett. 
  Az egész órát a gondolatimba merülve töltöttem. Még mindig nem tudom, hogy mi is történt ott kint. Tudom, hogy felköhögtem azt a vért. Nem lehet, hogy csak hallucináltam. Stephenie eszem ágában nem volt elmondani, amíg magam sem értem mi is történt. Beszélnem kell Nathannal. 
  A nap további részében Stephenivel Nickről beszéltem. Szerinte ki kellene békülnünk. Hát szerintem meg bocsánatot kellene kérnie, ugyanis engem nem fog senki fenyegetni. Nickről beszéltem, miközben Natere gondoltam. A fekete hajára, ami göndör fürtökben volt felzselézve a fejére. Megpróbáltam kirázni a fejemből ezeket a gondolatokat és inkább arra összpontosítani, hogy a három új fiú pontosan tudja, mi történt velem. Az ebédlőben ma nem ettünk Nickel és a többiekkel. Nem is akartam odanézni ő viszont folyamatosan ránk tekintgetett. Megfogtam a kecsapot és egy jó adaggal csorgattam a hamburgeremre. Éljen az egészséges étkezés. Az edzőnk úgy is azt mondja, hogy túl végkonyak a lábaim. Nick hirtelen felugrott az asztaluktól és felénk közeledett. Gyorsan megtöröltem az arcomat és a hajamat is megigazítottam. Minden szempár minket nézett az ebédlőben. 
   - Szia Alana, beszélhetnénk?- kérdezte ártatlanul, mintha nem is az ő hibája lenne minden. Megvontam a vállam, majd felálltam. Stephenie át ült Brianahoz, Lisához és a fiúkhoz. Nick megfogta a kezem és kifelé húzott az ebédlőből. Végigvezetett két folyosón, majd le egy lépcsősoron. Az alagsor és a földszint közti két lépcsősor egyikén álltunk. A falak mentén rácsok voltak, amin rozsda telepedett le. Nekinyomott a rácsoknak és a nyakamat kezdte harapdálni. Megpróbáltam elnyomni magamtól, de ez én pom-pom edzéseim lealacsonyodnak az ő heti rendszeres kosáredzései mellett. Erősen nyomott a rácsoknak, közben pedig a felsőm alá nyúlkált. 
   - Nick, szállj le rólam kérlek - kértem őt kedvesen. 
   - Hiányoztál ma Lana. Azt hittem már nem is szeretnéd ezt - felnézett rám és megcsókolt, de erőszakosan. Nem tudtam eltolni magamtól sehogy sem és már a lábaimat is a rácsnak préselte. Maradt hát az egyetlen megoldás. Beleharaptam az ajkába és rögtön eltántorodott tőlem. Meglepett, milyen erősen összecsíptem a fogaimmal az ajkán a bőrt, ugyanis vér folyt belőlük. Értetlenül nézett rám, majd köpött egyet a földre. Dühösen felnézett rám, de nem féltem tőle. Soha nem merne bántani engem. A szőke haját hátrasimította és elnevette magát. A fogait is vér vonta be, ami szivárgott az ajkából. 
   - Tudom, hogy mélyen legbelül ezt akarod. Segítek előhozni benned ezt, jó lesz meglátod. Óvatos leszek Alana, ne félj - közeledett újra felém. Pánikolva a rácsot kezdtem szorongatni.   
   - Ne gyere a közelembe Nick- próbáltam ellenkezni, de ő csak egyre közelebb és közelebb ért. Elkezdte kigombolni a zakómat, majd lehúzta a kezeimről. A két csupasz kezemet megcsapta a szellő és kirázott a hideg. A zakóm alatt csak egy egyszerű pántos volt. Elkezdte lehámozni rólam annak a pántját is. El akartam állni előle, de a két kezét mellettem erősen a rácsra szorította. Eszembe jutott valami, amit még apa tanított nekem tíz évesen a webkamerán keresztül, ugyanis valahol az Egyesült Államokban voltak éppen anyával. Mosolyogni kezdtem, mire Nick felbátorodott. Egyértelműen félreértette a görbületet az arcomon. 
   - Engedd el - jött egy hang Nick háta mögül. Lábujjhegyre álltam és Natet láttam ökölbe szorított kezekkel. Nick hátranézett, de nem vette el a kezét, hogy szabadulni tudjak. 
   - Különben?  
   - Különben még a végén megsérülsz- mondtam, nevetve. Térdel olyan erősen az ágyékába rúgtam, hogy összeesett. Az arca bepirosodott és csak nyüszített, mint egy kiskutya. 
   - Én mondtam, hogy eressz el idióta - Nathan elismerően nézett rám, majd keresztbe fonta a karjait. Megfeszült az izom a két kezén. Nem volt rajta a fekete motoros dzseki, hanem egy fekete izom pólót viselt. El tudtam volna képzelni a nélkül is. 
   - Mit keresel itt?- kérdeztem érzelemmentesen. Nem volt szándékomban rátámadni és követelni, hogy mondja el mi is történ velem délelőtt. Okosan akarom csinálni. 
   - Téged. 
   - Mi célból? 
   - Alana fogalmad sincs, mi történik veled, én segíthetek - értetlenül néztem rá, majd megráztam a fejem. Nem, semmi különös dolog nem történik velem. Normális lány vagyok egy normális városban, aki épp most tette földre a kosárcsapat sztárjátékosát. 
   - Nem tudom, mi a francról beszélsz, de szállj le rólam- indultam el, hogy visszamenjek Stephenihez. És igen egy élő példa arra, hogy mást mondasz, mint amit gondolsz. Elmentem mellette, de elkapta a karomat. 
   - Ha történnek veled különös dolgok, csak hívj fel. 
   - Belecsúsztatott egy kis cetlit az ujjaim közé és felsietett a lépcsőn. "Ha történnek veled különös dolgok, csak hívj fel"- kuncogtam magamban. Mégis ki udvarol így, hahó, a huszonegyedik században élünk. A kis papírra meredtem, amin egy telefonszám volt. Miért éreztem mégis késztetést arra, hogy rögtön beírjam a telefonomba? Minden mindegy alapon becsúsztattam végül a cetlit a szoknyám hátsó zsebébe és elindultam a lépcsőn felfelé otthagyva Nicket a padlón. 
  Visszasiettem az ebédlőbe, és leültem az asztalhoz, ahol már csak Ben, Peter és Stepheni ült. Nem szóltam semmit csak megettem az ebédem és Stephenire néztem, aki rögtön megértette, hogy valami baj van. Ben egy idő után, mikor egyikünk sem szólalt meg felállt és kiment az ebédlőből. Stephenie és Peter felé fordultam, és kétségbeesetten meséltem el neki a Nickes sztorit. Nathant valamilyen oknál fogva kihagytam a történetből. 
   - Várj, azt mondod, hogy most ott fekszik a földön a tökeit fogdosva?- nevetett fel Steph. Nem tudom, hogy van vele, de én ezt egyáltalán nem találtam viccesnek. 
   - Steph, tudod, te az mennyire fáj?- kérdezte Peter. Ők ketten egy szokásos testvérpár, ráadásul mindkettő szőke. Azt hiszem nincsenek egyszerű hétköznapjaik a Smith családnak. Peter egy évvel idősebb tőlünk, mégis mindig velünk játszott kiskorunkban, egészen addig persze, amíg az általánosban meg nem ismerte Nicket. Mikor kicsi voltam mindig belé voltam szerelmes, de ez ám titok! Most viszont a szőke hajával és a kosaras testalkatával meghódítsa a lányszíveket. Csak nem az enyémet, persze. 
   - Hát igen - vontam meg végül a vállam. 
   - Csináltál képet? Mond, hogy lefényképezted. 
   - Nem, de most, hogy mondod lett volna legalább mivel zsarolni. 
   - Feldobtam volna Twiterre is. 
   - Marha vicces. Nem lógunk el az utolsó két óráról?- kérdeztem a fejemet a tenyeremen támasztva.  
  Steph hevesen ingatta a fejét jobbra- balra. 
   - Nem lehet. Ha még egy igazolatlan órám lesz, kitiltanak a pom-pom csapatból. 
   - Neked már tök mindegy Stephenie. 
   - Hát, nem tudom, hogy vagy vele, de szerintem ez a pom-pom csapat már elég szar. Soha nem nyerjük meg a versenyeket és az edző elhanyagolja az edzéseket is. 
   - Mi az, hogy nem nyerünk meccseket? - háborodott fel Peter - Igenis nyerünk, csak nem idén, meg nem tavaly. De majd a következő évben. 
   - Ki akarsz szállni? - kérdezte meglepetten Stephenie, hiszen tavaly én biztattam arra, hogy jelentkezzünk a csapatba. 
   - Lehet - vontam meg a vállam, ugyanis semmi kedvem nem volt még az edzéseken is Nick képét látni. 
   - Akkor menjünk. Láttam az egyik butikban egy csini vörös rucit, illene a hajadhoz. 
   - Még szerencse, hogy anya feltöltötte a hitelkártyám - nevettem fel, majd elindultunk a cuccainkért. 
  A diákok, akik látják, hogy meglógunk már meg sem lepődnek. Igazság szerint nem a jó magaviseletemért vagyok híres, ami azt illeti. Egy ideig arról szólt a dolog, hogy így a szüleim többet beszéltek velem. Hát erre egy kislány könnyen rájön, úgyhogy sorra szedtem a megrovókat. Aztán mára már megszokássá vált a dolog. Becca pedig már nem tud mit tenni ellenem. Fékezhetetlen vagyok a rosszaság terén.